Egy showman, aki kitölti az Ovális Irodát

„Donald Trump eddigi élete során olyan személyiségprofilt mutatott, amit egy elnöktől kevésbé várnánk. Égig szökő extraverzió jellemzi már-már padlót súroló barátságossággal. Ezek természetesen, ahogy a portré készítője írja, nem mély elemzések, hanem mint társas aktorok, mindenki számára ismert és tapasztalt profiljegyek. 

Bill Clintonhoz és Roosevelthez hasonlóan társaságban domináns szerepben mutatkozik, tweetjei alapján pedig talán ő élvezi a leginkább a kampányidőszakot. McAdams kiemeli, hogy extraverziója Trumpot a jutalmazás megélése irányába tolja. Ezt a hírnév, vagyon vagy társadalmi elismerés során éri el az ember. Trump egy 1987-es interjúban el is mondja, hogy nem igazán maga az elnöki szék izgatja, hanem maga az út, ahogyan odáig el lehet jutni; amolyan vadász-típus. 

Az elnökjelöltet rendre családjáért rajongó és bőkezű főnöknek mondják. Mégis, amikor nem csupán a szűk körében mozog, inkább tűnik ellenszenvesnek, mint barátságosnak. Ellenfeleit veszteseknek és undorítónak nevezi. A valóságshow-k világában ez egyáltalán nem feltűnő, de politikai jelöltek, akik mások szavazataira számítanak, ritkán viselkednek így. McAdams mindezek mögött a dühöt látja, ami leginkább jellemzi retorikáját. Szerinte a harag és agresszív töltetű humor az, ami Trump karizmáját alkotja. 

Minden bizonnyal senki meg nem mondta volna a 2000-es választások alkalmával, hogy Bush inváziót terjeszt Irakra; valószínűleg nem ment volna Szaddam Husszein után, ha nem történt volna meg 9/11. Láthatjuk, a világ eseményei nagyban befolyásolják egy adott döntés kontextusát. Mégis, a személyiségjegyek sejtetik, milyen stílusú vezetésre számítsunk a következő elnöktől.

Ingatlanbáróként sokat kockáztatott, de a ‘90-es évek óta inkább mint konzervatív üzletember jelent meg a porondon. Bush-sal (aki nagyon kevéssé volt nyitott) ellentétben rugalmasabb és pragmatikus döntéshozónak bizonyulhat. Továbbá, mivel kevésbé mozog konkrét ideológiák mentén – egyes intézkedései konzervatívnak, míg mások liberálisnak tekinthetők, továbbiak pedig besorolhatatlanok –, nagyobb teret ad manőverezésre tárgyalások során. Nemzetközi ügyekben Nixont keménynek, pragmatikusnak és hűvös racionalistának írja le McAdams; ugyanezeket a jegyeket jósolja Trumpnak. Ezek alól talán a hűvös racionalitásnak ad kevesebb teret, amit visszakapcsol az erősen dühvezérelt temperamentumához. Belügyekben szintén egymáshoz hasonlítja a két férfit: cinikusnak, ravasznak és empátiától mentesnek. Trumpnál viszont kiemeli, hogy kettejük közül csak ő képes megtölteni a szobát showman-ségével.”