Oxigént, élményt lélegezni a novemberi ködből – tartson ez az őszi szünet még sokáig!

„(...)

Van egy kisfiú a közelemben, aki nagyon kedves a szívemnek. Első osztályos, helyes, a szíve legmélyéig igaz, ártatlan és édes gyerek. Most őszi szünet van neki is, és azt remélem, sokáig tart ez a szünet. Módja lesz erőt gyűjteni, elhessegetni árnyékokat, kedvére játszani. Pocsolyákba ugrálni. Megnézni, a levelét vesztett szőlőlugasba hogy szövi hálóját elszántan a pók, nyomon követni az őszi legyek röptét. Virágszirmokat tépdesni, nyulakat etetni. Bámészkodni csak úgy. Bringázni egy nagyot az »utcában«, ipi-apacsot játszani a szomszéd gyerekekkel. Talicskázni »játékból« felhasogatott tűzifát a kályhához. Diófára mászni. Remélem, lesz módja felejteni, felelősséget hessegetni, legurítani nagy és nehéz terhet gyenge kis vállairól. Erősödni lélekben, izmosodni testben. Oxigént és élményt lélegezni az őszi ködből. NEM tanulni. Csak úgy lenni. Szabadon.

Vegytiszta türelmetlenség

Belenéztem a minap az írásfüzetébe. Első osztályos a kisfiú. Élete első írásfüzete, első oldal. Van benne radírozás, girbe-gurba vonalak, görcsös a ceruza vezetése azon az első lapon még nagyon.

Hát még én milyen szomorú vagyok. És még jó, hogy csak én. Mert ennek a megjegyzésnek a valódi súlyát a kisfiú még nem érti. Nem érti teljesen, nem úgy, ahogy az kiszaladt a tanító néni keze alól. Nem érti a türelmetlenséget, a megjegyzés felkiáltójeles toporzékolását, a (túlzó) elvárásokat. Még lerázza magáról, még mosolyog, és firtató kérdéseinkre SZÉP választ fogalmaz. Még nem törte össze önbizalmát a tanulás, még van kedve MAGÁTÓL elővenni az olvasókönyvet és hangosan silabizálni a betűket: ÍM-MI…

Hát üzenek én is, kár, hogy nem lehet piros tollal:

TÜ-RE-LEM!”