Castro Góliát akart lenni, de Dávid maradt

„Amikor 1998-ban egy német gazdasági delegáció élén először találkoztam Fidel Castróval, egy német gyártmányú távcsövet vittem neki ajándékba. Szemei elé emelte, de úgy, hogy a rossz oldalába nézzen bele – így már egészen távolról tudott minket figyelni egy darabig. Láthatóan örömét lelte abban, hogy ilyen módon távolságot tud tartani vendégeitől. Fidel Castro híres is volt arról, hogy mindig megtartotta a távolságot – legyen szó életveszélyes fenyegetésekről, politikai ellenfeleiről, saját népéről vagy éppen a valóságról.

Mint ahogy generációmból sokan, a hatvanas évek elején én is külföldi példaképeket kerestem magamnak. Otthon senkit nem találtunk. XXIII. János pápa jó benyomást tett ránk a reformokhoz való bátor hozzáállásával és gyengédségével; John F. Kennedy amerikai elnök hajthatatlanságával és elegáns feleségével; Fidel Castro pedig azért, mert egy kis, félelmet nem ismerő csoport élén elhajtott a szigetéről egy korrupt diktátort. Amikor aztán 1961-ben példaképeink úgy döntöttek, egymásnak esnek, döntenünk kellett. Persze, hogy csodáltuk Dávidot, aki ellen tudott állni Góliátnak. Castro ezt a külpolitikai szerepet könnyedén és gyorsan megtalálta, és haláláig nem is mondott le róla. Számunkra Fidel Castro akkoriban az volt a külpolitikában, aminek belpolitikailag Rudi Dutschkénak kellett volna lennie tíz évvel később.

Kubában több dolog is csodálatra adott okot. Nemcsak a havannai forradalmi múzeumban, hanem szerte az országban rengeteg bizonyítékot találnak a szkeptikusok arra, micsoda hévvel álltak neki a fiatal forradalmárok az analfabetizmus felszámolásának. Kubában a mai napig magasabb az írni-olvasni tudók aránya, mint Latin-Amerika számos részén. A kubai egészségügyi rendszer hosszú ideig példaként szolgált az egész világ számára, és a mai napig a kontinens egyik legjobbjának számít. A környezetvédők az ökológiai mezőgazdálkodást emelik ki.

(...)

Egyszer egy páncélozott Mercedesben szállított engem a repülőtérre. A konvojban volt még egy ugyanilyen jármű: hol előttünk, hol mögöttünk haladt. Amikor Castro észrevette, hogy a cipőmet a padlón fekvő gépfegyveren pihentetem, lehajolt a fegyverért és az ölébe vette. Beszélgetésünk közben néha finoman ráütött a fegyver csövére, ami egyébként a hasamra mutatott. Egy későbbi látogatásomkor pfalzi rieslinget vittem neki ajándékba. Mikor delegációnk fogadásakor bemutattuk őket, már hiányzott egy palack, állítólag tönkrement. Nem tartom kizártnak, hogy nem próbált valaki rá, nem dugós-e a bor.

Ez a Dávid 1962-ben külpolitikai téren mindenképpen Góliáttá akart válni. A szovjet atomrakéták állomásoztatásával ez majdnem össze is jött neki. Ezekben a kritikus napokban Berlinben éltem. Legkésőbb akkor kezdtem el vitába szállni az idolommal, amikor az anyám táviratban felszólított, költözzek azonnal vissza Hamburgba, attól tartott ugyanis, hogy a szovjetek bemasíroznak Nyugat-Berlinbe.

Amikor szűk negyven évvel később szóba hoztam a Commandanténál az akkori válságot, kitört belőle minden düh. Úgy tűnik, soha nem tudta megbocsátani az akkori szovjet vezetőnek, Nyikita Hruscsovnak, hogy visszaszállíttatta a rakétákat. Utálta Amerikát és az elnökeit, a Szovjetuniót és annak vezetőit pedig mélyen lenézte. Még etiópiai és angolai külpolitikai kalandjaival sem sikerült neki felvennie egy másfajta szerepet a világpolitikai színpadon. Örökké Dávid maradt.

Ahogy Dávid nincs Góliát nélkül, úgy Castro is nehezen volt elképzelhető az Amerikával folytatott tartós viszály nélkül. Semmi nem hoz össze egyszerűbben embereket a közös ellenségképnél. Az amerikaiak megkönnyítették Castro dolgát az embargóval. Folyamatosan arra tudott így hivatkozni, hogy Amerika a felelős az ország minden bajáért. Nekem is be akarta magyarázni, hogy azért szenved Kuba gazdasága, mert kiesik számukra a nagy amerikai piac, a többi kereskedelmi partner pedig túlságosan messzire van tőlük. Felvilágosítottam, hogy még mindig ott van neki a világ összes többi országa, mint potenciális kereskedelmi partner. Hiábavaló volt az a próbálkozásom is, hogy elmagyarázzam neki, Kuba gazdasági gondjai a szocializmusból, nem pedig az embargóból fakadnak.”