Transzatlanti érdekbarátság

„Nigel Farage, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) ideiglenes elnöke és Donald Trump, az Egyesült Államok megválasztott elnöke az elmúlt hónapokban egyre szorosabbra fűzte a viszonyt. Közös történetük már nyáron elkezdődött, augusztus végén Farage részt is vett Trump egyik nagygyűlésén. A déli Mississippi állam Jackson nevű városában vázolta azt is, mi köti össze az elnökaspiránssal: az elitellenesség. A brexitnépszavazáson pályafutása csúcsára ért Farage kijelentette: »Minden lehetséges, ha elegendő számú jóakaratú ember készen áll arra, hogy szembeszálljon az elittel.« Mindezt úgy, hogy egyikük sem az alsó néprétegekből származik. Farage apja bróker volt, és a londoni Cityben dolgozott, ám alkoholizmusa miatt elhagyta a családot. Trump édesapja pedig ingatlanmágnás volt, ő indította el a későbbi megválasztott elnök karrierjét.

A két politikus családtörténetében van egyébként közös pont: Németország. Farage bútorasztalos üknagyszülei a XIX. század elején vándoroltak be Londonba. Trump apai ágon szintén német származású – nagyapjáról pont a napokban derült ki, hogy kiutasították Bajorországból –, míg anyai ágon skót felmenői vannak: mind a négy nagyszülője Európában született. Ennek fényében különösen furcsán hat az elitellenességen túli másik politikai közös pontjuk, a harcias bevándorlóellenesség is. Az elithez való viszonyukat egyébként ékesen illusztrálta az a fotó is, amely akkor készült, amikor Trump elnökválasztási győzelmét követően Farage meglátogatta az amerikai politikust a Trump-toronyban. Az elitek felett aratott sikert feltartott kisujjal és széles vigyorral ünneplő két férfi drága öltönyben feszít egy aranyozott ajtó előtt. Mosolyuk olyan, mint amikor fiatal srácok komiszkodnak, és azt várják, mikor derül ki, mit is tettek.

A fotóból azonban nemcsak emiatt lett botrány, hanem azért is, mert a brit kormányt felháborította Trump eljárása. Már azon meglepődtek, hogy a világ Trump által felhívott vezetői közül csak kilencedik volt a sorban Theresa May miniszterelnök, ám ezt követte az a tiszteletlenség, hogy Nagy-Britanniából nem hivatalos személlyel találkozott először, hanem Farage-zsal. Erre Trump rátett még egy lapáttal: ugyan Farage a kampány során még az amerikai kormányba akart bekerülni, a megválasztott elnök azt vetette fel, milyen jó washingtoni nagykövet lenne barátjából. Persze a brit külügy felháborodott, visszautasította az ötletet, mondván: a jelenlegi nagykövet jó munkát végez, nincs üresedés, és egyébként se Amerikából jelöljék ki, kit látnának szívesen a pozícióban.

Látszik, hogy kölcsönös szívességekkel próbálják egymást építeni a felek, de nem érdek nélküli barátság ez – az ilyesmi a politikában nagyítóval keresendő. Helyzetükből következően Farage-nak fontosabb ez a jó viszony. Politikai fő műve, a UKIP a brexitnépszavazást követően elvesztette legfontosabb célját, így számára Trump segítsége a politikai túlélést jelentheti. A megválasztott elnöknek is gyümölcsöző ez a barátság: egyrészt azért, mert egy kulcsfontosságú szövetségesnél vannak jó kapcsolatai, másrészt akár konkrét ügyekben is kérheti a UKIP segítségét. A közelmúltban így is tett: skóciai golfpályája közelébe szélerőműveket akarnak telepíteni, ezért arra kérte Farage-t, akadályozza meg az építkezést. A transzatlanti barátság tehát hosszú távon jövedelmező lehet a feleknek – persze kérdéses, hogy a világ jól jár-e azzal, ha összeborulnak az illiberális politikusok.”