Székelyudvarhely – Városfejlődés az országhatáron túl

„A város Románia földrajzi középpontjától mintegy ötven kilométerre fekszik, Hargita megyében, melynek (Csíkszereda után) a második legnagyobb városa; a történelmi Udvarhelyszék – és sok szempontból az egész Székelyföld – központja. Amikor 1867-ben megszűntek az erdélyi székely és szász székek, a város Udvarhely vármegye székhelyeként szolgált tovább – ami a királyi Romániában, a két világháború között is szinte azonos formában fennmaradt. Székelyudvarhely akkor veszítette el először közigazgatási központi szerepét, amikor 1950-52-ben sor került a román közigazgatás szovjet mintájú átalakítására, 18 tartománnyal váltva fel az addigi 56 megyét. Ezek egyike volt a Magyar Autonóm Tartomány, Marosvásárhely központtal. A rendszer – időközi átalakítások után – 1968-ban meg is szűnt, és a tartományokat újra megyék váltották Romániában, igaz, kevesebb, mint korábban. Az új Hargita megye például döntően Udvarhely és Csík megyék helyén alakult meg, így el kellett dönteni, melyik volt székhely legyen a központja: Székelyudvarhely vagy Csíkszereda?

Meglepő, de dacára, hogy a Ceauşescu-éra első éveiről van szó, egy tömegtüntetés döntötte el a kérdést. A legkorábbi állami tervek Csíkszeredát jelölték ki megyeszékhelynek, míg a későbbi változatokban már Székelyudvarhely jelent meg. Előbbi mellett jobb közlekedési helyzete szólt, utóbbi mellett – akkor még – nagyobb lakosságszáma és fejlettsége; a kérdést mégsem praktikus szempontok döntötték el. Amikor a csíkszeredai vezetők megtudták, hogy immáron nem az ő városuk van székhelynek jelölve, a továbbgyűrűző elégedetlenség több ezer fős demonstrációvá fejlődött, az »Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!« rigmus kíséretében. A tüntetést tárgyalások követték, és végül Csíkszereda lett Hargita megye székhelye. Székelyudvarhely így közigazgatási központ helyett ma inkább iskolaváros, számos jelentős és nagy múltú iskolával: lakosságának majdnem negyede 25 év alatti.

(...)

A városközpont képe tehát éppúgy tükrözi a magyarországi városokban megszokottat, mint a nemzetiségi összetétel. Igaz, Erdélyben nem feltétlenül az elrománosodás vezet a településkép változásához (bár az sem példátlan), hanem a központi szerepkör: azok a városok, amik 1968 után is központi szerepet töltöttek be, főként a megyeszékhelyek, általában kiemelt célpontjai voltak a különféle állami beavatkozásoknak. Ennek megfelelően a modernitást és a román államiságot egyszerre kifejezni kívánó új középületek, lakótelepek stb. sokkal jelentősebben átalakították Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt vagy Dévát, mint a központi szerepkörét elvesztő Székelyudvarhelyet. Lényeges különbségekről van szó: a cikk elején vizsgált tizennyolc erdélyi város közül az a kilenc, amelyik megyeszékhely, átlagosan hétszeresére nőtt 1900 óta – míg az a kilenc, amelyik (már) nem az, csak három és félszeresére.”