A megrontó végnapjai

„A magyar társadalommal Friderikusz is megtette azt, amit Kádár: a magyarok újra szívükbe zárták azt, aki megrontotta őket. »Friderikusz jó tévés« – szól a verdikt, és láthatóan senki sem akar emlékezni arra, hogy az ország jelenlegi igénytelenségének és ízléstelenségének miféle mérföldköve volt egykor a Friderikusz-show. Egy műsor, amely országosan ismertté tette a rossz ízlésű tévést, és amelynek sikerét megközelíteni sem tudta azután, hogy a piac többszereplőssé vált – hiábavaló volt Friderikusz megannyi megle­pően nyomorúságos kísérlete: a bulvár fölött gyakorolt képernyős monopóliuma az ezredfordulóra szertefoszlott.

Amikor a Friderikusz-show elindult, még puszta gátlástalansággal, konfettiesővel és celebkultusszal el lehetett ragadni az államszocializmus hiánygazdaságából magát épp hogy csak kivakaró magyar nép lelkét, amely épp úgy vágyott Amerikába, mint egy szép nagy Gorenje hűtőládára. A vasfüggöny mögé zárt társadalom számára a televíziózás Antal Imrét, Vitray Tamást és a hétfői adásszünetet jelentette – ebbe a világba lopta be Friderikusz a bulvár érvénytelen harsányságát meg a rovarevést, ízléstelenebbnél ízléstelenebb zakók kavalkádjával sokkolva a nézőket. Kádár népe pedig elhitte neki, hogy amit lát, az maga a Nyugat, elhitte, hogy Európa-szerte és a tengerentúlon ez a trendi, holott Friderikusz még csak nem is volt valódi show-man: a külsőségeken túl, tartalmilag meg sem közelítette a nyugati televíziós teljesítményeket – erre a tanulságra azonban Fábry Sándor színre lépéséig várni kellett. Friderikusz a late-night talkshow díszleteibe csomagolta a bulvárt, és egy lopott Háború és béke keménykötésébe fűzött Blikk-kel a kezében azt hazudta, hogy ő Tolsztoj. A lenyűgözött magyar emberek pedig hálásak voltak neki – épp ahogy az indiánok az első pár hordónyi rum elfogyasztása után a gyarmatosítóknak.

Hálásak voltak Jockeyért, akit akkoriban mindenkinél jobban szerettek gyűlölni, hálásak voltak a »világsztárokért«, David Hasselhoffért és Antonio Banderasért, hálásak voltak az exkluzivitásért, a csillogásért, s leginkább azért, mert addig soha ilyen kevésre nem volt szükségük, hogy élvezzék a pillanatot. Addig soha senki nem ereszkedett így közéjük, senki nem pojácáskodott a nevetésükért és a szeretetükért ilyen végtelenül közönséges módon. A tévénéző tömeg Friderikusz szellemi gondnoksága alatt istenült meg először – valójában Friderikusz tette igazán tömeggé, engedelmes, jól formálható és piackutatható emberi masszává. Friderikusz volt a magyar média-Duterte, aki úgy aljasította le a társadalmat, hogy abban minden nézőjét cinkosává tette.

A fentiek nyomán Friderikusz több lett mint tévés, de kevesebb mint oligarcha. Soha többé nem találta a helyét – két világ közé rekedt: lefelé rúgott és taposott, fölfelé nyalt és törleszkedett. Időről időre visszatért a régi recepthez, és gyártott valami igazán alávalót, máskor – hogy az előbbiek mocskából kimosdjon – megpróbálta eljátszani a magyar Larry Kinget nadrágtartó nélkül. S bár Friderikusz produceri erényei időről időre tagadhatatlanul megvillantak érdekes vendégeinek szellemén, ezek a beszélgetések ugyanakkor vakító fénnyel leplezték le a tévés egybites világképét, hallatlan érzéketlenségét az új és progresszív gondolatok iránt. Fájdalmas volt évtizedeken át szemlélni, hogy egy ilyen csekély szellemű és kultúrájú nagyvállalkozó miként kényszeríti térdre intellektuálisan Magyarországot. Fájdalmas látni továbbá, hogy az Orbán-fóbia önmagában elég, hogy Friderikusz újra ikon legyen a balliberális oldalon.

Mert Friderikusz újra ikon lett. Ehhez már nem is új műsor kellett, hanem az, hogy ne legyen műsora. S a mindennapi nyilvánosságától megfosztott, képernyőfüggő celeboligarcha fájdalmát egyetlen pengeéles hadüzenetbe sűrítette, hogy azt a polgárháborús uszítás medrébe terelve teátrális politikai statementté formálja. Ennek már nem is elsősorban Orbán a célpontja, hanem minden baloldali vagy liberális érzelmű értelmiségi, aki nem vonul Friderikusz oldalán passzív rezisztenciába a miniszterelnök gátlástalan nyomulásával szemben.

Ez már a végjáték. Tévésként valójában soha nem volt jelentős, amit az elmúlt huszonöt év vergődése ékesen bizonyít. Közszereplőként rég eltüzelte már azt a csekély szellemi muníciót, amit az évek során felhalmozott. A csoportos nemi erőszakért elítélt Kiss László melletti kiállása és Hajdú Péterrel forgatott közös műsora után nem süllyedhetett mélyebbre. A kollektív magyar szellem egyik legbefolyásosabb megrontójának emberi romjai mellett állva a Napnál világosabban látszik, milyen dicstelen a vég. Mégis úgy érzem, nem az ostobaságára vagy a gyűlölködésére kéne emlékeznünk, hanem azokra a jóvátehetetlen kulturális bűncselekményekre, amelyeket a kilencvenes években elkövetett. Csakhogy azt a Friderikuszt a Stockholm-szindrómás Magyarország megszerette. És bárhogy is ítéljük meg azt, amit most mond vagy tesz – ez az igazi tragédia.”