A szívünk megszakad az éhező gyererekért, a saját magzatjainkat meg simán megöljük

„Nagy érzelmek, nagy szeretetek, nagy tettek, nagy irgalmasságok világában élünk – látszólag mindenképpen -, amit szeretünk is a nyilvánosság elé vinni, írni róla, képek formájában feltölteni ésatöbbi. Mi nők egyébként is hajlamosak vagyunk érzelmi alapon viszonyulni úgy a világhoz, mint a benne létezőkhöz. Küzdünk az állatok jogaiért és krokodilkönnyeket hullatunk, ha kedvenc házimacskánk kimúlik. Küzdünk az afrikai éhező gyerekekért – legalábbis gondolatban biztosan - és összeszorul a szívünk, ha csontsovány néger kislányok fotói köszönnek vissza egy-egy kiállításon vagy jótékonysági plakáton. Küzdünk az emberi jogokért, az egyenlő bánásmódért, a jobb élethez való jogért és megszakad a szívünk a menekültek tömegei láttán, küzdünk a brazíliai esőerdőkért, a homoszexuálisok jogaiért, a delfinek jogaiért, a medvék jogaiért, a cickányok jogaiért, a női kvótáért, a szexizmus ellen, az elnyomó férfiak ellen, a nácizmus és fasizmus ellen meg a világbékéért. Telesírjuk a párnánkat valamelyik amerikai giccsprodukció végkifejletén, szörnyülködünk a háborús borzalmakon, ha tehetnénk, minden egyes kóbor kutyát befogadnánk és kiborulunk, ha azt halljuk, hány éhező és mélyszegénységben élő gyermek van ma Magyarországon, vagy hány kutyával bánt borzasztóan a gazdája.

Aztán fogjuk magunkat és a nem kívánt terhességet, aztán egy apró életet annyival elintézünk, hogy minden nőnek joga van dönteni a saját teste felett. Csá.

Egy abortusz, kettő, három, négy? Kit érdekel? Az amúgy is csak véres sejtcsomó, semmi emberi formája sincs, nem néger, nem éhezik, nem menekül, nem nyávog, és nem dorombol, amúgy meg jogai sincsenek, és hát, nekem meg jogom van arra, hogy a saját testem felett döntsek. Felelősségteljes nő vagyok. Aki pedig azt mondja, hogy nem kellene széttrancsírozni azt az izét, merthogy dobogó szívvel rendelkező, Istentől kapott élet, akinek – még ha súlyosan beteg és életképtelen is - jár annyi, hogy megszüljék, elnevezzék, talán meg is kereszteljék, majd eltemessék - az egy 16. században ragadt vallási csökevény, biztosan egy perverz, elnyomásra kész férfi, aki így éli ki rejtett hatalmi vágyait, csakhogy a nőkön uralkodhasson.

Érezzük ezt a hatalmas ambivalenciát? Nyilván fentebbi soraimat nem azokra a nőkre vonatkoztattam, akik mondjuk erőszak áldozatai lettek és úgy estek teherbe, hanem elsősorban azokra, akik az abortuszt egyfajta fogamzásgátlásként használják. Biztosan lelkileg megterhelő lehet súlyosan károsodott, halálraítélt magzatot kihordani és megszülni, na de nem ez lenne az igazi szeretet, az igazi irgalom, az igazi tett, amikor nem csak egy lefolyón lehúzható, károsodott sejtcsomóként gondolok rá, hanem életre, akinek jár annyi, hogy megszüljék, elnevezzék, talán a keresztség szentségében is részesítsék és eltemessék, hogy békében nyugodhasson?

Vajon miért van az, hogy tőlünk ezer kilométerekre élő gyerekek sorsán a végletekig elérzékenyülünk, talán még gyűjtést is szervezünk a számukra, karitatív szervezeteket támogatunk, általunk elnyomottnak gondolt csoportokért állunk ki vagy szólalunk fel, miközben semmiféle áldozatot sem vagyunk hajlandóak meghozni egy bennünk megfogant kis lényért?”