Dmitry Glukhovsky: Metro 2035

„Eleinte nehéz volt hozzászokni, hogy a bátortalan, de reményekkel teli Artyom után már egy kiábrándult, mániákus, de vérprofi sztalkert láthatunk, aki nyilván teljesen más ívet jár be ebben a történetben, mint az első rész folyamán. Sokkal nehezebb azonosulni vele, sőt, kissé kényszeredettnek is érződik, hogy ennek a történetnek is pont ő válik a főhősévé, ugyanakkor sokkal jobban is illik a metró illúziómentes, embertelenül pragmatikus világába, amelyre Glukhovsky hangsúlya is áthelyeződik a műfaji elemekről. Ezért sem véletlen, hogy főhősünk szinte ugyanazt az utat járja be, mint első kalandja alkalmával: a Hanza, a Vörösök, a Negyedik Birodalom és a Polisz alkotják a Metro 2035 helyszíneit, ami egy kissé redundánssá teszi a történetmesélést, illetve az univerzum kibővítésével (ami például a második részben kiválóan működött) is adós marad.

Horrort és misztikumot például már nyomokban sem lehet találni a Metro 2035-ben, az embereket nyom nélkül elnyelő alagútszakaszok, a felszínen zsongó mutánsok sehol sincsenek, még maga Artyom is döbbenten konstatálja, hogy a felszínen már az egyre komolyabb eszközökre szert tevő emberek jelentik a legnagyobb veszélyt - az író azonban adós marad a magyarázattal, hogy hova tűntek lényei mindössze néhány év leforgása alatt. Ezért a szerző a korábbinál részletesebb politikai háttérrel kárpótol: Artyomnak a metró hőseként már bejárása van néhány helyen a felsőbb körökbe is (ahol meg nem, ott mindig pont úgy alakul, hogy fontos funkcionáriusokkal akad össze), így minden korábbinál mélyebben láthatunk bele az állomásszövetségek intrikáiba és társadalomszervező elveibe, Glukhovsky pedig mondanivalóját is teljes mértékben erre a vonalra építi fel. A külvilággal való kapcsolatfelvételben, illetve a belőle eredő bonyodalmakban a mű második felére már nem is a gyakorlati megvalósítás lesz a hangsúlyos, hanem az ebből eredő, nagyon is aktuális párhuzamokat mutató politikai és társadalomelméleti viták. A regény már nem is próbálja palástolni, hogy minden erejével Oroszország múltját és jelenét veszi célba, amely a számos hasonlóság miatt a magyar olvasók számára is rengeteg érdekes felvétést és gondolkodnivalót jelent, végül ezzel téve a trilógia méltó záródarabjává a regényt.”