A családot szentnek, sérthetetlennek vagy éppen a béke szigetének beállítani a világ egyik legnagyobb blődsége. Nem mellesleg hatalmas önbecsapás. Interjú Aczél Petrával, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének egyetemi docensével.
„ (...) Amikor a családhoz a problémák felől közelítünk, akkor olyasmik szoktak szóba kerülni, hogy manapság nincs egymásra elég időnk, kevés a közös program, nem beszélgetünk eleget a gyerekekkel. (...) Ugyanakkor a problémát, meglátásom szerint, nem szerencsés csak a gyerekekre vagy az időtartamra vonatkoztatni. Nagyon »jó« megijedni a fenti adaton, de az is tény, hogy az utóbbi, kicsit több mint 30 évben a kisgyerekekkel (0-3 éves kör között) töltött idő inkább nőtt, mint csökkent.
Akkor minden rendben?
Nem, korántsem. Ami egyértelműen csökkent, az a párok és gyerekeik együtt töltött ideje, illetve egyre kevesebb idő és energia jut a kamasz gyerekeinkre. Ez nagyon nagy probléma, mert épp akkor engedjük el a kezüket, amikor a legnagyobb szükségük lenne a szüleikre. (...)
Alapprobléma, hogy nem szeretjük észrevenni, amikor a másikat valamilyen érzelem bántja. Azt kívánjuk, hogy ne legyen frusztrált, szomorú, elkeseredett, vagy éppen valamitől nyomott, hiszen az teher, nehézség, probléma. Holott kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akikkel lehangoltság vagy rosszkedv esetén a szülők leülnek beszélgetni, arról, hogy mi is ez az érzelmi állapot, mi okozhatta, mi oldhatja fel, vagyis azok, akiknél ezeket a helyzeteket problémamegoldásra használják, azok jobban fognak olvasni, számolni, magabiztosabban teremtenek kapcsolatot a társaikkal, és — ami még különlegesebb — kevesebb betegséget kapnak el. Vagyis önértékelésük, társas készségeik és a világban való bizalmuk, jártasságuk, a szó szerinti értelmében vett egészségük is erőteljesebb, jobb lesz.(...)
A világ egyik legrosszabb tanácsa az, hogy a problémákat, a munkahelyi stresszt hagyjuk az otthoni küszöbön kívül. De hová vigyük, ha nem haza?! A gondjaink mi magunk vagyunk sokszor, ha mi hazaérünk, azok is ott lesznek velünk.
(...)
Sem a közoktatásban, sem a kommunikáció szakos képzésekben nem igazán tanítják elmélyülten a családi kommunikációt. Bár én nem vagyok annak az elvnek a híve, hogy minden nagy emberi feladatot hárítsunk az iskola intézményére, azért nem lenne rossz, ha mondjuk ez a téma külön modulként, vagy modulcsoportként szerepelne egyes továbbképzésekben, oktatási programokban.
Egyre inkább az látszik ugyanis, hogy alapképességeink és ezek alkalmazása hiányzik leginkább a találkozásainkból, kapcsolatainkból. Kétszáz-háromszáz éve az oktatásunk elsősorban a kognitív képességek fejlesztéséről szól. (...)
Szokás a médiát hibáztatni, ha a családi élet romokban hever. Mennyire jogos a felelősséghárítás?
A családi időből a legtöbbet valóban a média hódította el, de azért nem kell démonizálni a szerepét. Hiszen fogyaszthatunk együtt is médiát, és nem biztos, hogy jó tanács az, hogy mindentől eltiltjuk a gyerekünket, pláne akkor, ha mi akár egy keresztelő, vagy temetés közben is felvesszük a telefont.
Problémás attitűdnek tartom, ha a családról úgy gondolkodunk, mint egy várról, amelynek alapvetően védelmeznie kell. A család nem véd, hanem él. A világ, a társadalom, a közvetlen szomszédság részeként. Nem az az elsődleges feladata tehát, hogy várfalakat építsen, vagy elzárja a tagjait attól, ami a világban történik.
(...)
Idealista nézőpontból az a tökéletes család, ahol mindenki boldogan szaladgál a naplementében. De a valóságban létezik olyan, hogy elég jó család?
(...) Mindenkivel előfordul, hogy pont ellenkezőleg csinálja, mint ahogy tudja, hogy kellene. Azt sem szeretném sugallni, hogy a »profin« kommunikáló családban minden kifogástalanul működik. Én arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy a családi kommunikáció fejlesztése nem elsősorban arról szól, hogy a 7-ből 8 perc legyen. Hanem arról, hogy látjuk-e magunk előtt gyerekeink gyerekeit, amikor kommunikálunk velük. A jó családi kommunikáció az egyik legnemesebb befektetés. Egy jövőbeli, új családba.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Beethoven tanította zongorázni, ő maga pedig egy országot tanított szeretni: Brunszvik Teréz nem kérte az arisztokrata luxust, inkább árvák és szegények közé ment.
Az egész országot megrázta a kis Liza története. A kislánynál 2,5 éves korában diagnosztizálták az agydaganat egyik rendkívül agresszív fajtáját. Most családja a gyógyulására gyűjt, egy drága amerikai kezelés mentheti meg a kicsi életét.
„Karácsony közeledtével könnyű azt hinni, hogy egy kölyökkutya vagy kiscica a tökéletes meglepetés, de aztán jön a valóság” – fogalmazott Ovádi Péter.
A „szeretetország” vezérei különleges hadműveletet terveztek a szeretet ünnepére.
Már decemberben, a karácsonyi ünnepeket megelőzően megkapják a családok a családi pótlékot, a gyermekgondozást segítő ellátást és a gyermeknevelési támogatást.
Fodor Gábor az Indexnek arról is beszélt, hogy a választás kimenetelét nem a két, érzelmileg erősen motivált tábor dönti el, hanem az a köztes réteg, amely nem az „imádom–gyűlölöm” logika mentén hoz döntést.
Ritka, hogy egy romantikus vígjátéknak sikerül elkerülni a giccset, és a poénok sem arcpirítóak. Szerencsére Tiszeker Dánielnek sikerült elkészítenie a tökéletes közönségfilmet: a 2021-ben bemutatott Nagykarácsony a Netflix és a Filmio kínálatában is szerepel.
Megdöbbentő jelentés látott napvilágot.
