A létező legrosszabb tanács egy családnak: ne vidd haza a gondjaidat!

Nem, korántsem. Ami egyértelműen csökkent, az a párok és gyerekeik együtt töltött ideje, illetve egyre kevesebb idő és energia jut a kamasz gyerekeinkre. Ez nagyon nagy probléma, mert épp akkor engedjük el a kezüket, amikor a legnagyobb szükségük lenne a szüleikre. (...)

Alapprobléma, hogy nem szeretjük észrevenni, amikor a másikat valamilyen érzelem bántja. Azt kívánjuk, hogy ne legyen frusztrált, szomorú, elkeseredett, vagy éppen valamitől nyomott, hiszen az teher, nehézség, probléma. Holott kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akikkel lehangoltság vagy rosszkedv esetén a szülők leülnek beszélgetni, arról, hogy mi is ez az érzelmi állapot, mi okozhatta, mi oldhatja fel, vagyis azok, akiknél ezeket a helyzeteket problémamegoldásra használják, azok jobban fognak olvasni, számolni, magabiztosabban teremtenek kapcsolatot a társaikkal, és — ami még különlegesebb — kevesebb betegséget kapnak el. Vagyis önértékelésük, társas készségeik és a világban való bizalmuk, jártasságuk, a szó szerinti értelmében vett egészségük is erőteljesebb, jobb lesz.(...)

A világ egyik legrosszabb tanácsa az, hogy a problémákat, a munkahelyi stresszt hagyjuk az otthoni küszöbön kívül. De hová vigyük, ha nem haza?! A gondjaink mi magunk vagyunk sokszor, ha mi hazaérünk, azok is ott lesznek velünk.

(...)

Sem a közoktatásban, sem a kommunikáció szakos képzésekben nem igazán tanítják elmélyülten a családi kommunikációt. Bár én nem vagyok annak az elvnek a híve, hogy minden nagy emberi feladatot hárítsunk az iskola intézményére, azért nem lenne rossz, ha mondjuk ez a téma külön modulként, vagy modulcsoportként szerepelne egyes továbbképzésekben, oktatási programokban.

Egyre inkább az látszik ugyanis, hogy alapképességeink és ezek alkalmazása hiányzik leginkább a találkozásainkból, kapcsolatainkból. Kétszáz-háromszáz éve az oktatásunk elsősorban a kognitív képességek fejlesztéséről szól. (...)

Szokás a médiát hibáztatni, ha a családi élet romokban hever. Mennyire jogos a felelősséghárítás? 

A családi időből a legtöbbet valóban a média hódította el, de azért nem kell démonizálni a szerepét. Hiszen fogyaszthatunk együtt is médiát, és nem biztos, hogy jó tanács az, hogy mindentől eltiltjuk a gyerekünket, pláne akkor, ha mi akár egy keresztelő, vagy temetés közben is felvesszük a telefont.

Problémás attitűdnek tartom, ha a családról úgy gondolkodunk, mint egy várról, amelynek alapvetően védelmeznie kell. A család nem véd, hanem él. A világ, a társadalom, a közvetlen szomszédság részeként. Nem az az elsődleges feladata tehát, hogy várfalakat építsen, vagy elzárja a tagjait attól, ami a világban történik.

(...)

Idealista nézőpontból az a tökéletes család, ahol mindenki boldogan szaladgál a naplementében. De a valóságban létezik olyan, hogy elég jó család?

(...) Mindenkivel előfordul, hogy pont ellenkezőleg csinálja, mint ahogy tudja, hogy kellene. Azt sem szeretném sugallni, hogy a »profin« kommunikáló családban minden kifogástalanul működik. Én arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy a családi kommunikáció fejlesztése nem elsősorban arról szól, hogy a 7-ből 8 perc legyen. Hanem arról, hogy látjuk-e magunk előtt gyerekeink gyerekeit, amikor kommunikálunk velük. A jó családi kommunikáció az egyik legnemesebb befektetés. Egy jövőbeli, új családba.”