„ (...) Amikor a családhoz a problémák felől közelítünk, akkor olyasmik szoktak szóba kerülni, hogy manapság nincs egymásra elég időnk, kevés a közös program, nem beszélgetünk eleget a gyerekekkel. (...) Ugyanakkor a problémát, meglátásom szerint, nem szerencsés csak a gyerekekre vagy az időtartamra vonatkoztatni. Nagyon »jó« megijedni a fenti adaton, de az is tény, hogy az utóbbi, kicsit több mint 30 évben a kisgyerekekkel (0-3 éves kör között) töltött idő inkább nőtt, mint csökkent.
Akkor minden rendben?
Nem, korántsem. Ami egyértelműen csökkent, az a párok és gyerekeik együtt töltött ideje, illetve egyre kevesebb idő és energia jut a kamasz gyerekeinkre. Ez nagyon nagy probléma, mert épp akkor engedjük el a kezüket, amikor a legnagyobb szükségük lenne a szüleikre. (...)
Alapprobléma, hogy nem szeretjük észrevenni, amikor a másikat valamilyen érzelem bántja. Azt kívánjuk, hogy ne legyen frusztrált, szomorú, elkeseredett, vagy éppen valamitől nyomott, hiszen az teher, nehézség, probléma. Holott kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akikkel lehangoltság vagy rosszkedv esetén a szülők leülnek beszélgetni, arról, hogy mi is ez az érzelmi állapot, mi okozhatta, mi oldhatja fel, vagyis azok, akiknél ezeket a helyzeteket problémamegoldásra használják, azok jobban fognak olvasni, számolni, magabiztosabban teremtenek kapcsolatot a társaikkal, és — ami még különlegesebb — kevesebb betegséget kapnak el. Vagyis önértékelésük, társas készségeik és a világban való bizalmuk, jártasságuk, a szó szerinti értelmében vett egészségük is erőteljesebb, jobb lesz.(...)
A világ egyik legrosszabb tanácsa az, hogy a problémákat, a munkahelyi stresszt hagyjuk az otthoni küszöbön kívül. De hová vigyük, ha nem haza?! A gondjaink mi magunk vagyunk sokszor, ha mi hazaérünk, azok is ott lesznek velünk.