Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Philip K. Dick már több, mint három évtizede átpártolt a túloldalhoz, de írásai még mindig rémisztő erővel jelenítik meg azt, ami számára talán a jövőnek tűnt, de a számunkra egyre inkább a jelent jelentik.
„Itt van például ez a novellaválogatás. Dick regényeihez képest a novellák csak még inkább ötletparádék: mintha őt a korlátozott terjedelem nem, hogy gátolta, de inkább felszabadította volna. Bár novellái zöme kerek egész, mégsem kellett ezekben mindent olyan mélységig kidolgozni, mint a regényekben, és ettől végképp szabadjára engedte képzeletét, mely még akkor is megrögzötten ragaszkodott a dicki valóság bizonyos részeihez, amikor mondjuk robotokról vagy földönkívüliekről írt. Ezek amúgy kevésbé sűrűn fordulnak elő nála, mint a legtöbb sci-fi írónál, de még olyankor is azt mutatják meg, arra reflektálnak, hogy milyen is az ember. S persze, Dick szerint, önpusztító, közveszélyes, és megérett a végre…
Az Emlékmás című válogatásba hat, klasszikusnak számító, magyarul már korábban megjelent novella került (melyek zöme így vagy úgy de a mozivásznon is felbukkant), és ugyanennyi eddig kiadatlan. A felhozatal így elég vegyes, a zseniálistól a maradékig van itt mindenféle, de még az olyan, hovatovább kiszámítható sztori is súlyos mondanivalót cipel, mint a záró »Mi az ember?«, mely akár egy nyitottabb női magazinban is helyet kaphatott volna, mert talán ez az egyetlen Dick-írás, melyben van valamiféle romantika. Vagy ott »A megőrzőgép«, mely egy hagymázas ötletre épül: mi lenne, ha egy gép élőlénnyé tudná változtatni a klasszikus zeneműveket, s mivé válnának aztán ezek, ha szabadjára engednénk őket…”