„Katonadolgon” felnőtté válva, emlékszem mennyire kényelmetlenül éreztem magam, ha valaki – szinte minden esetben hölgy – valamiért sírva fakadt mellettem. Fogalmam sem volt arról, hogy akkor most mi a teendő. Hogyan tudnék segíteni? Teljes volt a zavarom, a legjobb szándékom ellenére. Aztán jött a hozott minta, az „ugyan már, katonadolog”. Gondoltam, nem csak fizikai fájdalom esetében működik. Kiderült, rosszul gondoltam. Olaj volt a tűzre és jött hüppögve a vád a könnyes szemű alanytól. Bebizonyítottam, mennyire érzéketlen vagyok. De legalábbis nem figyelek oda rá. És egyáltalán nem is fontos nekem a személye.
Oké, ez nem működik. Legközelebb nem is próbálkozom vele. De mi van a „katonadolgon” túl? Megfigyeltem. Először magamat. Rájöttem én is utálom a „katonadolgot”. Ilyenkor nekem sokkal inkább az segít, ha kidolgozok egy tervet, ami visszabillenti lelki egyensúlyom. Ez jó lesz! Majd ezt alkalmazom, ha újabb sírás történne mellettem. Ma már persze tudom, hogy valójában a kérdés nem az volt, hogy lesz-e sírás, inkább az, hogy mikor. Aztán bekövetkezett megint. Kihagytam a „katonadolgot”, helyette előrukkoltam a tervvel: „Figyelj csak, szerintem csináld ezt meg ezt és akkor rögtön meglátod, elpárolog a szomorúságod és újra vidám leszel.”