Mennyire férfias empatikusnak lenni?

2016. szeptember 08. 14:56

A kérdés egy szülői tréningen merült fel. Egy apuka kérdezett rá, illetve inkább kijelentette, hogy szerinte nem hasznos, ha fiának elfogadja minden érzését, mert akkor nem túl férfias férfit fog nevelni belőle.

2016. szeptember 08. 14:56
Turáni Szabolcs
Mandiner.család
Éppen arról beszélgettünk, hogy az empátia mennyire fontos az emberi kapcsolatok kiépítésében és megőrzésében. Milyen jó az, ha egy gyermeknek elfogadjuk az adott érzéseit, ha egyébként erre éppen szüksége van. Ha elesett és megütötte magát, akkor mennyivel hasznosabb azt mondani: „Amikor így megütöd a térded az aszfalton az nagyon tud fájni.” ahelyett, hogy a hozott, jól bevált mondatot használnánk (legtöbbször fiúgyermek esetében): „Ugyan már, pattanj fel, ne bőgj! Katonadolog az egész!
 
Az érzéseket el lehet utasítani, de ennek jó esetben csak az lesz az eredménye, hogy olyan kupac gyűlik össze a szőnyeg alatt, amiben úton útfélen csak hasra esni lehet.
„Katonadolgon” felnőtté válva, emlékszem mennyire kényelmetlenül éreztem magam, ha valaki – szinte minden esetben hölgy – valamiért sírva fakadt mellettem. Fogalmam sem volt arról, hogy akkor most mi a teendő. Hogyan tudnék segíteni? Teljes volt a zavarom, a legjobb szándékom ellenére. Aztán jött a hozott minta, az „ugyan már, katonadolog”. Gondoltam, nem csak fizikai fájdalom esetében működik. Kiderült, rosszul gondoltam. Olaj volt a tűzre és jött hüppögve a vád a könnyes szemű alanytól. Bebizonyítottam, mennyire érzéketlen vagyok. De legalábbis nem figyelek oda rá. És egyáltalán nem is fontos nekem a személye.
 
Oké, ez nem működik. Legközelebb nem is próbálkozom vele. De mi van a „katonadolgon” túl? Megfigyeltem. Először magamat. Rájöttem én is utálom a „katonadolgot”. Ilyenkor nekem sokkal inkább az segít, ha kidolgozok egy tervet, ami visszabillenti lelki egyensúlyom. Ez jó lesz! Majd ezt alkalmazom, ha újabb sírás történne mellettem. Ma már persze tudom, hogy valójában a kérdés nem az volt, hogy lesz-e sírás, inkább az, hogy mikor. Aztán bekövetkezett megint. Kihagytam a „katonadolgot”, helyette előrukkoltam a tervvel: „Figyelj csak, szerintem csináld ezt meg ezt és akkor rögtön meglátod, elpárolog a szomorúságod és újra vidám leszel.
 
Kettő nulla. Ez sem jött be. Pedig nekem működik! Akkor neki miért nem?! Ja, persze, ő nem én vagyok. Ő más. De jó, különben ha mindketten egyszerre nézünk tükörbe, még összetévesztenénk egymást.
 
Újabb megfigyelés, újabb próbálkozás. Aztán egyszer megtudtam a titkot. „Ilyenkor csak arra vágyom, hogy tudjam, te velem vagy.” Hmm. Ez nem nyilvánvaló?! Itt vagyok veled. Hogyan tudnám ezt jobban kifejezésre juttatni? Ja, hogy úgy, hogy figyelek rád és elfogadom az érzéseid? Még akkor is, ha én nem úgy érzem magam? Még akkor is, ha esetleg nem értek egyet az érzéssel? Rendben. Listáztam ehhez mi is kell. Először is tudnom kell, hogyan érzed magad. A rosszul elég lesz? Nem? Ajaj. De én csak 3 érzést ismerek. A jól, rosszul és a dühösen érzéseket.
 
Ideje megfigyelnem újra önmagam. Megfigyelnem, hogyan érzem magam egy adott pillanatban. Ezt kell kifejeznem és nem használhatom a jó vagy rossz szavakat. Szépen lassan jöttek a jelzők. Kiderült, hogy a dühös lehet morcos, mérges, haragos, tajtékzó is. Aztán a rossz érzés lehet még frusztrált, kétségbeesett, vagy akár csalódott is. A jó érzést is megfigyeltem. Lehet izgatott, vidám, boldog, vagy elégedett.
 
Jó pár száz jelzőnk van a magyar nyelvben az érzések kifejezésére. Csak nem használjuk őket, mert a „katonadologgal” besöpörtük őket a szőnyeg alá. Viszont most már tényleg nagy a halom, folyamatos a hasra esés is. Ideje a nagytakarításnak. Nem kellemes, de elvégezhető. Kis kitartással és sok gyakorlással egy idő után már zsigerből jönnek az érzéseket kifejező szavak. Eltűnik a jó és a rossz. Egyre bővül a szókincs, ennek a tanulásnak nincs vége, mindig felbukkannak újabb és újabb érzések, amikre azelőtt nem volt példa. Az idősebb gyermekem most kezdi az iskolát. Bizsergek apaként. Ilyen érzésem sem volt ezelőtt. Egyszerre vagyok izgatott, büszke, kíváncsi, várakozó és egy kicsit szomorkás is. Nincs már óvodás kisfiam. A jó pap holtig tanul. És tényleg.
 
Csak miután a saját érzéseimmel megismerkedtem, tudok igazán empatikus lenni. Csak ekkor tudom a nézőpontomat áthelyezni a másik nézőpontjába. Decentralizálok. Hivatalos szó, de nincs rá jobb. Megnézem a helyzetet a másik szemszögéből. Ő hogyan érezheti most magát? Mit gondolhat? Ennek a birtokában már tudom, mit tegyek vagy mondjak – ha szükséges – amivel egy pityergés alkalmával azt fejezem ki: „Itt vagyok, veled vagyok.
 
Még akkor is, ha egyébként én nem érzem úgy magam. Még akkor is, ha én nem értek egyet az érzéseddel. De tudom, te hogyan érezheted magad. Tudom, hogy arra van szükséged, hogy biztos legyél abban, még ilyenkor is veled vagyok, még ilyenkor is számíthatsz rám. A gyermekemnek igazán szüksége van arra, hogy érezze, vele vagyok, számíthat rám. Mindig. Elfogadom, hogy sokkal jobb lenne folytatni reggel az építőkockákból a torony építését. „Bárcsak erre lenne most idő. Bárcsak egy szempillantás alatt felépülne. Bárcsak el lehetne vinni a tornyot az oviba és ott lehetne folytatni az építését.” – mondom neki, miközben megyünk együtt és vesszük a cipőt. Kint, az utcán még elmeséli, hogyan fogja tovább építeni a művét délután, amikor hazaérkezett.
 
Ettől a tudástól nem vagyok kevésbé férfi. Csak tudom, hogy az emberi kapcsolatok a fontosak. Minden élethelyzetben.

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!