Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Zombis thriller napsárga borítóval, melyen egy kislány sziluettje látható. Nem szokványos, de legyen. És mint kiderült, a borító ízléses minimalizmusa és a zsánertől tök idegen színvilága jól passzol ahhoz, amilyen maga a regény.
„A fő konfliktus, a nagy krízis, amitől a világuk összeomlott sem újszerű, de okosan és diszkréten kezelt. Nincs benne a disztópiákra jellemző töri óra, amikor valami tanóra, propagandafilm, beavatási szertartás vagy egyéb keretei között a szereplők és az olvasó is megtudná, mi történt a világgal, amitől oda jutott, ahol a regény éppen tart. Itt elég hézagosak az infót, csak a legalapvetőbb információkat kapjuk meg róla. Úgy általában elmondható, hogy minden elég minimálra van véve, és én ezt rizikós megoldásnak tartom. Annak ellenére, hogy valóban egy értelmes regény, ami bizonyos részeivel képes megragadni a figyelmet és ráültetni a hullámra, a „kevés” szó az, ami a könyv becsukása alatt megmaradt bennem. A szerzőnek volt egy mondanivalója, és minden arra fűzött fel. Felfoghatjuk úgy is, hogy megkímél a sallangtól, a fölösleges időhúzástól és egyebektől, de közben meg ott van az is, hogy talán kicsit túl egyszerű maradt az egész.
Ami viszont véleményem szerint egy csillagos ötös pontja a történetnek, az a befejezés. Nem azért, mert valami hatalmas fordulattal kicselezett volna a könyv, hanem mert nem gondoltam, hogy a regény világán egy ilyen előremutatás lehetséges. Ügyes, kellemes lezárása van, jól kidomborítja mindazt, amiről ez a történet valójában szólt. Bár az én kiadásom borítóját beterítő dicshimnuszt egy pöppet túlzásnak érzem, M. R. Carey egy érzékenyen tálalt, kissé beborulós, de friss regényt írt. Most már csak az a kérdés, mennyire lesz vevő a közönség erre a könyvre, és hogy esetleg a mostanában debütáló film meg tudja-e törni a disztópia lejtmenetét. A potenciál benne van.”