Így kell jól kezelni a haragot

„Különböző vérmérsékletűek vagyunk, de mindannyiunkban felmegy időnként a pumpa. Olykor azt érezzük, hogy a haragunk elborít minket, és hiába szeretnénk tőle szabadulni, mégsem tudunk.

(...)

A harag az emberi alapérzelmek egyike, ugyanúgy, mint a félelem, az öröm vagy a szomorúság, tehát emberi természetünk szerves része. Általában az igazságtalan bánásmód, jogtalannak érzett sérelmek váltják ki belőlünk. Haragszunk, amikor azt érezzük, hogy valaki nem úgy bánt velünk, ahogyan érdemeltük volna; ha nem kaptunk meg valamit — például figyelmet, elismerést, fizetésemelést, szeretetet —, ami megilletett volna minket, vagy éppenséggel olyasmit kaptunk, amire egyáltalán nem szolgáltunk rá: büntetést, elmarasztalást, negatív minősítést. Haragszunk olyankor is, amikor a tárgyi környezetünk nem az elvárásaink szerint működik, például az autó nem indul, vagy dugó van — vagyis amikor hátráltatva vagyunk céljaink elérésében.
A harag lehet tehát egyfajta jelzőrendszer: rámutathat megoldandó problémákra és elvégzendő feladatokra. A jól megmunkált harag a fejlődés útját nyithatja meg, a nem megfelelően kezelt harag azonban tönkreteheti kapcsolatainkat: közénk állhat, rombolhat, félreértésekre és elidegenedésre ad okot, végül pedig a szeretetkapcsolat megtöréséhez vezethet.

(...)

A harag mindig utat tör magának, és előbb vagy utóbb pusztítva a felszínre tör. Valószínűleg mindnyájunknak ismerős a helyzet, amikor a munkahelyről hazavitt feszültségünket a házastársunkon vagy gyermekeinken töltjük ki, vagy amikor egy házasságban a felek éveken át gyűjtögetik magukban a szőnyeg alá söpört problémákat, amelyek végül fájó lavinaként zúdulnak rájuk. Persze az is előfordulhat, hogy éppen az ellenkező végletbe esünk, és a haragra való túlzott fogékonyságunk az, ami megnehezíti az életünket és a kapcsolatainkat, mivel minden apró reakciót személyes támadásnak veszünk, és ennek nagy hévvel hangot is adunk.

Fontos, hogy gyermekeink dühkitöréseit is a helyükön tudjuk kezelni: ne bagatellizáljuk őket, de ne is tulajdonítsunk nekik túl nagy jelentőséget. A kisgyerekek ugyanis gyakran érzik úgy, hogy igazságtalanság éri őket, ugyanakkor teljesen ki vannak szolgáltatva a szüleiknek. Ez a helyzet már önmagában komoly feszültséget kelthet bennük. Szükségük van arra, hogy érezzék, a haragjuk nem szégyen, nem teszi tönkre a szüleikkel való kapcsolatukat, és hogy megtanulják feloldani magukban ezt a feszítő érzést. Ha ebben segítünk nekik, akkor egyúttal az énhatáraik védelmét, a valóban jogtalan bántások elkerülését, a kapcsolati konfliktusaik kezelését és indulataik kontrollálását is megtaníthatjuk nekik.”

(...)