„De ahhoz sem kell megszállott összeesküvés-elmélet gyárosnak lenni, hogy az elejtett félmondatok alapján egy harmadik – és egy negyedik – lehetséges elméletet is fel tudjunk állítani, amik semmivel sem tartogatnak kevesebb borzalmat, mint a túlvilági magyarázat, sőt ha lehet, még nyugtalanítóbb feltételezésekhez, még sötétebb ösvényekre vezetnek, amik még kevesebb feloldozást nyújtanak az olvasónak. Az utolsó mondatok elolvasása után – és nem azért, mert nem kerek a történet, és egy csúnya cliffhangerrel lenne lezárva! – a kérdések csak tovább sokasodnak. A jó (és sokszor igen idegesítő) horrorfilmes lezárásokhoz hasonlóan itt is az Olvasó maga kénytelen eldönteni, hogy végül is most akkor a lehetőségekhez mérten megnyugtatóan zárult-e le a történet, vagy a lehető legrosszabb véget ért. Azt hiszem, bátran minősíthetem okos – de nem feleslegesen okoskodó, szórakoztató műhöz képest túlságosan is entellektüel – regénynek a Szellemek a fejben-t, amiről sokáig lehet még beszélgetni, hiszen sokáig az olvasóval marad.
A több életképes megoldási lehetőséget, értelmezést segíti elő az elbeszélő szerkezet, vagyis, hogy az eseményeket aprólékosan, mindenre kis részletre kiterjedően meséli el az egyik szemtanú, Marjorie kishúga, a nyolc éves, az ismeretlentől teljesen halálra rémült Merry. Ezt a misztikus, helyenként értetlenkedő, néhol indokolatlanul bizakodó oldalt ellenpontozzák azok az évekkel később publikált, »A legeslegutolsó lány« című blogon olvasható írások, amik újabb izgalmas réteget húznak az addig megismert cselekményekre, és megadják a kétkedőbbeknek is a családban történtek végletekig racionális, földhözragadtabb nézőpontból vizsgált magyarázatait.”