Nyüzüge magyar férfiak

„Baj van a magyar férfiakkal. Önvizsgálatot kell tartaniuk.

Ezt nem én mondom, ezt egy nálam sokkal-sokkal befolyásosabb személy mondja. A miniszterelnök. Exkluzíve. A magyar férfiak ugyanis leszerepeltek. Egy aranyérmet tettek tarsolyba a riói olimpián, ez semmi ahhoz képest, hogy a nők hetet. Szép kis férfimunka. Ha Vörösmarty Mihály élne, forogna a sírjában. Nagy költőnk aktualitását vesztette, halhatatlan sorait belepte a por.

Egy pillanatra azért elképzeltem fordítva óvatosan. A miniszterelnök értékelését. Mármint ha fordítva történt volna – feltéve, de meg nem engedve –, és a nők csak egy aranyat hoznak, a férfiak hetet. Így képzeltem el, nem volt nagy művészet: »Hat aranyat vártam, és az az érzés is volt bennem, hogy megeshet, ami még sosem, hogy mind a hat aranyat férfiak fogják szerezni. Nos, nyolcat szereztünk, hetet a férfiak hoztak, úgyhogy valami baj van velük, a magyar nőkkel. Nem tudom, mi, de önvizsgálatot kell tartaniuk.«

A macska rúgja meg, mi lenne itt. Kitörne a forradalom.

Bár ez nyilván nem több, mint hülyéskedés. Egyrészt a nők eleve erősebbek, másrészt a miniszterelnök nem szexista. A miniszterelnök nem Knézy Jenő.

Másfelől ellenben az sem igaz, hogy a magyar férfiak semmit sem csináltak mostanában.

Hogy csak napjaink második legkiemelkedőbben legidőszerűbb, legvilágrengetőbb és legfacebookforradalmibb témáját említsem: férfiak tüntették ki lovagkereszttel Bayer Zsolt publicistát, aki mellesleg szintén férfi. Az eset következtében korábban lovagiasult férfiak – és néhány nő – tömkelege háborodott fel, mondott le a közösségi háló nyílt színén egykor kapott kitüntetéséről, és némelyek közülük vissza is küldték vagy küldik a plecsnit fizikailag. Nem írhatom, hogy a feladónak, ezen kitüntetettek zöme ugyanis nem Orbán Viktor vagy Áder János által ütődött lovaggá, hanem egykori szocialista kormányok idején dicsérték meg őket teljesítményükért. Emiatt apróbb ellentmondást vélek felfedezni a harcias reakciókban, értetlenkedek is kicsit, noha tudom, nem muszáj mindig minden elemnek a helyén lennie a kirakóban. Végső soron valóban az lenne egészséges, ha a különböző kormányok váltakozásától, parlamenti és államfői ciklusoktól függetlenül Magyarországot önmaga folytatásának tekintenénk. Ha értik, hogyan gondolom. Kár, hogy máskor ezt nem szokás.

Ide tartozik még, hogy jobbára szintén férfiak nyilatkozatokat és publicisztikákat is megfogalmaztak az ügyben, mely szövegekből többnyire úgy tűnik, nyakunkon a végromlás. Ezt azért kell megemlítenem – annak ellenére, hogy nem vagyok híve a véleménymondást piszkálgató véleménymondásnak –, mert megvilágosodásom támadt. E szövegek következtében. Főképp azok után, hogy magától Bayer Zsolttól is sikerült elolvasnom az imént egy úgynevezett opust, vadonatfrisset.

Ez is arról szólt, mint mindegyik – meg mint Kövér László házelnök apokaliptikus víziói például –, hogy el fogunk pusztulni a nyavalyába. Vége a kultúránknak, vége az életformánknak, vége mindennek. Magyarán: innen is végromlás van, meg onnan is. A tünetek különböznek – az egyik Orbán Viktorként, a másik Soros Györgyként ábrázolható megszemélyesítéses szimbóleumként –, de a diagnózis nem különbözik érdemben.

Eszerint tehát: annyi nekünk, befellegzett, lőttek, harangoztak, kampec. Sanyi.

Innen nézvést megvilágosodásom lényege – kérdőjeles formába öntve – a következő: nem lehet vajon, hogy ahogy ezek a férfiak távolodnak és távolodnak egymástól a véleményeikkel, a szavaikkal, a jelzőikkel, a mondataikkal, akkor egyszer csak piff, szembetalálkoznak a túlfélen, mert a pálya, amin rohamosan távolodva haladnak, valójában körszerű? Valahol tehát szembetalálkoznak, felröhögnek, hangosan, és önvizsgálatot tartanak? És a kampecolás meg a sanyizás azután érdeklődés hiányában abbamarad?

Jó, tudom: ez nem lehetséges, a kérdésem költői volt. Nem is csak azért, mert »Karinthy óta tudjuk ugyan, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, és ott illedelmesen megemelik egymásnak a kalapjukat, de a mi végtelenünk még nem érkezett meg«. Hanem mert a diagnózis szemen szedett hülyeség. Az inneni és az onnani egyaránt. A hülyeséget pedig nem lehet csak úgy félbehagyni. A hülyeség egy idő után már nem enged el senkit.

A nyüzüge magyar férfiakat különösen nem.

Egy szó, mint száz: kifejezett szerencse, hogy a nők legalább dolgoznak és sikeresek – láttuk az éremtáblázaton –, így nekik nem is kell önvizsgálatot tartaniuk.

Bennük van minden reményünk.

(Azt mondja a nyájas olvasó, hogy összekevertem a szezont a fazonnal és összehordtam itt hetet-havat? Szerintem viszont mint egy halom hasított fa, úgy hever egymáson a világ, és ha más nem, az önvizsgálat szép vezérfonal ebben a tréfás gondolatmenetben. Amit amúgy is melegen ajánlok mindenkinek. A miniszterelnök farvizétől függetlenül. Én semmiképp sem fogom elbliccelni – pláne ha netán mégis mind elpusztulnánk a nyavalyába.)”