Bohócbojkott

„Nem mindegy, hogyan nem megyünk el népszavazni. Nagyon nem.

Mármint abban az esetben, ha történetesen kisebbecskedő baloldali ellenzéki párt vagyunk. (Persze csak képletesen. A jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyesmi legyünk konkrétan. Már a hipotézis eszembe jutásától is kirázott a hideg.) Úgy is lehet nem elmenni, hogy együtt. Úgy is, hogy külön. (Úgy is, hogy sehogy – ám ez nem témája ennek a szövegnek.) Az együtthöz – itt kisbetűvel írom, fogom naggyal is – sokak foga nem fűlik. Érthető módon – minthogy az ügy menetrend szerint dobja felszínre ismét a híres identitásproblémákat.

Az identitásprobléma kíméletlen fenomén. Amikor egy technikailag hibátlan csapdát rejtő kérdésre csak egyféle válasz kínálkozik – a másik, a kézenfekvő a szuperhatékony másik oldalé –, roppant nehéz kifejteni, hogy miben különbözik két kísértetiesen egyformának tűnőcsakazértsem. Pláne, hogy az egyformán csakazértsemező kisebbecske baloldali ellenzéki pártok között – a személyeken túl – szabad szemmel amúgy sem látni differenciákat. Nem, mert ahogy múlik az idő, úgy idézhető fel egyre kevésbé, hogy miért is szaladtak szanaszét a szocialisták. Hogy hogyan és mi végre jött létre a DK és az Együtt, hogy hogy keveredik ide a PM, és ha már itt tartunk: kik azok a liberálisok meg a momások.

Tiszta katyvasz. Mely katyvasz katyvaszsága azért érdekes most, mert megint úgy tűnik: a szokásos módon kommunikációs katasztrófába torkollik itt, amit a kormány magabiztosan ural ott. Mindenki mást mond, akkor is, amikor amúgy ugyanazt mondják.

A szocialistáknak van jobb dolguk is, mint bohócnépszavazni, állították a szocialisták májusban, és gyűjtötték vadul az aláírásokat a saját referendumukhoz. Hab a tortán: nem jött össze. A DK-sok közben kitalálták az élőláncot, az együttesek, a péemesek, a momások plakátkampányt terveztek, a liberálisok igeneznének.

Senki sem gondolhatja, hogy bármelyiküknek könnyű a dolga. Sokszor volt szó már erről: a vonatkozó kérdésre igent mondani, ha nem Fodor Gábor az ember (megint megrémültem), csak a konkrét felvetéstől elvonatkoztatva lehet. Egyszerűen és érthetően érvelni e mellett az igen mellett viszont képtelenség. Hogyan is kéne? Igen: akarjuk, hogy mások döntsenek helyettünk. Tökfej bürokraták. Sorskérdéseinkben. Már csak az hiányzik. Annál mi magyarabbak vagyunk!

Marad tehát a bojkott. Már a szó sem szép. Vészjósló, destruktív, kellemetlen. A hangzása és a hangulata is. Tartalmilag szintén sok sebből vérzik. Egyrészt, mert az antiorbánisták nem kis része is elhiszi, hogy nagy a baj, hogy a létünk a tét. Másrészt fából kellene vaskarikát faragni. Cselekedve biztatni arra a széles néptömegeket, hogy ne cselekedjenek. Ez azért fura így, nemde?

Hajlamos vagyok feltételezni, hogy a totális csendben több lenne az erő. Ha nem mondanák-mondogatnák, hogy amiről amazok beszélnek, az nincs. Vagy nem úgy van. Hanem úgy is tennének, mintha nem lenne. Azért, mert – tegyük fel – tényleg nincs. Így nincs. Közel sem kizárt, hogy nagyot tévedek. Végtére nemcsak kisebbecskedő balpárt nem vagyok – hála az égnek, hadd húzzam alá még egyszer –, de reménytelen helyzetben kapálózó kampánystratéga sem. Ez is szerencse.

De összességében: az, hogy a bojkott szó mindenképp hét betűből áll, és csak ugyanúgy lehet kimondani, magától értetődően vezetett ahhoz, hogy a történet farvizén felbukkanjanak az összefogásról, az egy akolba terelődésről szóló altörténetek. Kunhalmi Ágnes fővárosi MSZP-elnöknek sikerült belebonyolódnia saját gondolatmenete hurkaiba, így jutott el odáig, hogy egyszer talán újra egy párttá szilárdulhat a viharvert magyar bal. Így most ezzel is bajmolódhatnak, születhetnek a nyilatkozatok, az ellennyilatkozatok, a kommentárok egyre-másra. Még Szanyi Tibor is megszólalhat. Az úri közönség közben kiválóan mulat.

Pedig ha már így alakult – és ha a bojkott szó így is, úgy is hét betű –, akár ki is próbálhatták volna, lényegében tét nélkül, hogy hogyan menne nekik közösen. 2018 közeleg, úgysem lesz más választásuk.

Tétjük viszont akkor már lesz – a túlélés végső kísérlete formájában –, de most még nincs, mivel a siker ezúttal nem mérhető. Csak a kudarc. Az októberi csapda tényleg tökéletes. Ha magas a részvétel, és eléri az ötven százalékot – a felmérések szerint így lesz –, a kormány nyer. Ha alacsony, attól még magasabb lesz a nemek aránya, ergo a kormány még nagyobbat nyer.

Csoda, hogy ezek után bohócbojkottnak néz ki a sok-sok különbojkott?

Nem csoda.

Csodák különben sincsenek – és ez a baloldali ellenzék kisebbecskedő pártjai számára még soha nem lehetett ennél világosabb.

Akkor sem, ha valóban nem mindegy, hogyan (és miért) (nem) megyünk el népszavazni.”