Hoci nesze − A lovagkereszt-ügyről

Vendégszerzőnk, Gágyor Péter írása

„Idesanyám, én nem ilyen falovat akartam!” Mit és kinek adhatnék én most hirtelen vissza, követvén napjaink legújabb divatőrületét? Hát bizony szegényes az én választékom, ami nem is olyan nagy baj. Talán az ötvenes évek jó bizonyítványai mellé biggyesztett ajándék könyveket kellene visszaszolgáltatnom. Tízévesen kaptam meg Fehér Klára a VIT-ről írt remekművét: „Hívek leszünk a béke szent ügyéhez”. Már nincs meg, ahogyan a többi is gyorsan olvasatlanul elkallódott, többnyire már csak a szovjet szerzőik nevére és haladó szellemű címeikre sem emlékszem. A megmaradásra nem érdemesült könyvek sorsa ilyen.

És akinek küldhetném vissza? Annak a szerencsétlen tanító néninek aki zavartan átnyújtotta, aki, hogy ne bukjon le, titokban kerékpáron járt két faluval odébb templomba. De mégis lebukott. Vagy azt a díjamat kinek küldhetném vissza, amit egy különös szerencse vágott hozzám reménytelen napjaimban?

*

A Prágai Tavaszt követő sajtó-tisztogatások után mindenképpen valami munkát kellett találnom, mert már öten voltunk… Sebészorvos barátom amúgy is már hetek óta hamis táppénzen tartott virtuális lábtöréssel. Majd szerencsémre egy nagyüzemnek mindenképpen szüksége volt egy újságszerkesztőre, ugyanis abban az évben kellett megkapniuk a betervezett érdemrendet. De a hirtelen jött újságíróhiányban megfelelő hozzáértő nem volt, hiszen a nagyobb lapok a tisztogatások több tucatnyi áldozatainak helyét a jelentéktelen sajtótermékek „bűntelen”, megbízható kádereivel töltötték be, így tehát valami megoldást kellett találniuk. Végül a kerületi pártitkát külön engedélyével (farizeusi tolmácsolásukban a három gyermekemre való tekintettel) alkalmazhatott hát az üzemi lap, az üzem pártelnökének állandó cenzori felügyelete mellett, cikkeimet azonban sem nevemmel, de még monogramommal sem írhattam alá.

Írtam hát névtelenül, életemben először, ráadásul szlovák nyelven a cikkeket, szerkesztettem/átfogalmaztam szörnyűséges munkás és mérnök levelezői szövegeket, tördeltem a lapot, fényképeztem, majd a nyomdában ügyeltem. Viszont, a lap elnyerte a Fučík-díj ezüst fokozatát, amit Prágában vettem át a belügyminisztertől, aki a kamerák előtt elvtársian megölelt. Voltak tehát a kommunista slamposságnak előnyei is. Ezt egy ország láthatta az esti tv híradóban. Azonban ez az ezüst plecsni is elkallódott két emigrációm alatt. Bánja fene! A díj névadójáról is kiderült utóbb, hogy nem ellenálló, hanem Gestapo-besúgó volt. Piha!

Hazatérve az emigrációból a pozsonyi Márai alapítvány díjának átvételekor, egy volt kollégám jól érthetően azt dörmögte a hátam mögött, hogy az ilyenek csak úgy hazajönnek és elkapkodják a díjakat az itthoniak elől… Róla is kiderült korábbi dicstelen együttműködése a politikai rendőrséggel… A szlovák kormány magyar miniszterelnök helyettesétől is átvehettem egy kitüntetést, de anyagi támogatást mégsem kaptunk… és a hivatásos kamaraszínházunk, a tíz éve vergődő (SZEVASZ) fokozatosan megszűnt. A Senkik regényemre Madách-nívódíjat kaptam, a dunai nagy árvíz után szervezett segélyakció évfordulóján Path község tüntetett ki. Ennyi volna a leltár.

*

Nos, dicsekedtem. Elnézést érte. De így játszik velünk a sors, vannak a múltamban olyan plecsnik, könyvek, amik elkallódtak és vannak, amik más okból nem küldhetőek vissza. Napjaink divatos, sőt hisztérikus, (inkább) visszafelé elsülő hoci-nesze hullámzásában még legigyekvőbb szándékkal sem tudok részt venni. Lovag sem vagyok, sem lovam, páncélom, sem fegyverem nincs. Csak tollam van, ez olyan, amilyen, de nem is ékeskedem idegen tollakkal…

Különös divatja lett az önmutogatásnak a kitüntetések visszaküldése. Teszik ezt büszkén korunk hirtelen támadt álhősei, olykor patetikus, máskor nagyképű, sőt akár vulgáris szövegkísérettel. Jó hogy napjainkban már sem szárnysegédek, sem párbajasszisztensek nincsenek, különben ők kopogtatnának, méghozzá az alkalomhoz illő zordon arccal az elnöki palota kapuján.

Más kérdés, hogy a kitüntetés (díj, érdemrend, stb.) átvételekor miért nem jutott eszébe (igen, még véletlenül sem jutott az eszükbe!) a nagy visszaadóknak, hogy esetleg udvariasan eleve nem fogadják el a mindig változó hatalom részéről ezt a megtisztelő gesztust, ezt a besorolást. Mintha csak mára ébredtek volna rá, mintha most jött volna el a megvilágosodás nagy szent pillanata, hogy azt ugye azért mégsem lehet, hogy engem (YX-et) XY-nal egy csoportba soroljanak. (Vagy korábban is ott lebegett volna az eddig eltitkolt gyanú árnyéka, hogy azért mégis jobb volna, ha mégsem átvenni az a fránya plecsnit? – ki tudja ezt már így, ennyire megkésve.)

Pedig nem titkos az eddig díjazottak listája. És szinte törvényszerű, hogy kinek-kinek az ízlése, elvei, előítéletes elfogódottsága szerint bizony több olyan XY van a listán, akivel nem kíván az ember egy presszóasztalhoz ülni, sőt, még parolázni sem. (Igen, mint ezt láthattuk is a tv-ben, a legfelsőbb szinten, még a megtisztelő érdemrend átadásának ünnepi pillanatában is.) Hiszen mindenféle díjnak, kitüntetésnek a listája már eleve magában hordozza ezt az örök emberi aszinchront, ezt az abszurd és tragikomikus jelenséget, hogy ki kivel kerülhet egy kupacba.

Ráadásul egy kis utánanézéssel bizony könnyedén meg lehet találni a kitüntetettek között a múlt (elnyomó) rendszerének csinovnyikait, a munkásőröket, besúgókat, sikkasztókat és a válogatott ügyeskedő karrieristák (mesebeli „szegény” legények-leányok) közül is jó néhányat.

*

Ezt a vizsgálódást bizony, nem utólag és hőzöngve, hanem előre, mérlegelve kellett volna megtenni. Akkor meg miért a vizsgálódás megfontolt jelensége a ritka fehér holló, az, hogy valaki egyszerűen nem kéri/nem fogadja el a hatalmi megtiszteltetést? Ellenben miért lett ez a most hirtelen látványosan visszaküldöm, a túlságosan gyakori az utólagos és hisztérikus korrekció olyan divatos? Ez a látványosan tüntető, semmit sem érő gesztus inkább a szellem impotenciájáról árulkodik. Ez az „én nem vagyok az, ami voltam, ne soroljatok oda, ahová eddig mégis csak »véletlenül« hagytam magam besorolni” gondolatsor valóban már a kabarék színvonalára emlékeztető jelenség. Ez a tüntető és sosem halk „ki vagyok, mi vagyok” sikolya, mint a kutyaugatás, nem ér el az égig.

Igen, elsősorban az önmutogatás szándéka érződik az uborkaszezon fád nyugalmában lassan, de biztosan izmosodó mozgalomban. Ez a senkiség forradalma. Hiszen akkor, amikor a plecsnit átvették, ugye milyen jó volt ott állni, álszerény mosollyal a villanófényben. Majd évek teltek-múltak, és a nagy pillanatra már alig, vagy egyáltalán nem emlékezett senki. De most itt a ragyogó alkalom, újra ki lehet törni a rivaldafénybe… Vissza a plecsnivel, hoci-nesze alapon! És mégis néhány pillanatra újra híres lesz a visszaadó, mosolya hősi grimaszba mered, neve ott ragyog a bulvársajtó hullámvasútján. Vagy inkább a hatalomvágy barlangvasútja volna ez a különös visszautazás retúrjegy nélkül? A legfontosabb szempont most már: minden áron szembe robogni a legálisan megválasztott ország-vezetéssel?

Persze az is lehet, hogy bennem van a hiba, hogy én értelmezem rosszul ezt a »váratlan« jelenséget, hogy az ilyen nagy kérdések megítéléséhez képzetlen, műveletlen vagyok, hiszen annak idején és azóta sem olvastam el Fehér Klára ajándékba kapott opusát.

Az ellenzéknek valóban az volna a dolga, hogy a hatalommal szemben ellenvéleménye legyen. Persze nem árt, ha stílusa is van. De XY-ok miatt újra befűteni az Auróra ósdi kazánjait, és már nem is tölteni a ágyúkat, csak összevissza lődözni, ez maga a politizálás hagyományos szolid stílusának a kínhalála. Vagy csak vihar a biliben?

Ez az ország illatos, jó szagú ország. Ha az ember messziről tér haza, önkéntelenül, mosolyogva ismeri fel már az utcákon a magyar konyha összehasonlíthatatlan illatait. Megérkezett – nyugtázhatja végre. Most azonban sajnos mintha egészen más illatok szállnának fel a gulyáságyúkból. Nincs bennük sem erő, sem íz, sem fűszer. Mintha valami odakozmált volna a szegényházi kifőzdékben.