Vesztesország-szindróma

„Akárhogy nézzük is, bennünket körbeölel ez a vesztesország-szindróma, bónuszként a napi frusztrációk, hogy a saját napi kis meccseinket rendre elveszítjük, a főnökkel szemben, a bennünket átvágó taxissal és zöldségessel szemben, a családi kassza egyensúlyával szemben, az anyóssal szemben, a másiknak bezzeg bejött az életérzéssel szemben – ha legalább látunk valakit, aki sikeres, és ott sikeres, amire tényleg az egész világ figyel, akkor picit kimegy a gőz, picit felderül az arc, hogy... helyettünk is győzött. Vagy mi is győztünk, vele. Ezért robbant akkorát az idei foci Eb, és ezért vagyunk annyira oda az olimpiáért.

És ez vetül vissza a sportolókra, azzal a nem elhanyagolható pluszsúllyal, hogy a honi sporttámogatási rendszer is kőkeményen alapoz az olimpiai eredményekre, ha megy a szekér, jön a pénz a szövetségnek, megy tovább a klubnak, és a Gerevich-ösztöndíj felosztásáról készült Excel-táblában is csinos összeg szerepel hősünk – és edzője – neve mellett. Ha nem, akkor... Momentán nincs vége a világnak, de már jóindulat is kell ahhoz, hogy ne jöjjön visszaesés a szövetség szintjén, a klub szintjén, a sportoló szintjén. Rendben, az elmúlt években azért nem lét és nemlét határán tántorogtak a sportágak, sőt – ugyanakkor sokan nagyon élesen emlékeznek még a córesz időszakára, és hát a Kárpát-medencében szocializálódottakban csak ott dolgozik a reflex, hogy jaj, nehogy véget érjen a relatív jólét.

Nem, nincs kimondva, hogy ha nem jutsz a nyolcba, végünk van. És Tóth Krisztián, meg a férfi 4×100-as vegyesváltó tagjai sem feltétlenül azzal a tudattal indultak neki aznap a versenynek, hogy élet-halál kérdése a továbblépés... Mégis, a vereség után Krisztián lelki béklyókról beszélt, a hátúszó Balog Gábor meg arról, hogy most akkor nyugodtan, hangosan ki lehet mondani, hogy ő csak 81 kiló pluszsúly volt a repülőn. Gyurta Dániel volt az, aki megjegyezte: elég nagy baj, ha szabadkozniuk kell azért, mert csupán kilencedikek valamiben a világon.”