Az ábránd-Európa halála

„Az a tény, hogy az EU-tagságot túlnyomórészt azokon a területeken utasították el, ahol már jó ideje stagnáltak a bérek, mutatja, hogy számukra az unió a megszorítások forrásaként és a jóléti állam ellenségeként jelent meg. Hiába érvelnek azzal, hogy a kilépés melletti kampány vezetői között ott voltak a radikális thatcheristák is, akik mindig is le akarták rombolni a jóléti államot, vagy azzal, hogy az EU-ban a britek mindig is a jóléti juttatások ellen voltak. A britek mégiscsak azt érezték, hogy az általuk befizetett pénznek jobb helye lenne az egészségügyi kockázatközösségnél. És még az is lehet: annak ellenére, hogy egyetlen részkérdésben sincs igazuk, a lényeg inkább az, hogy a britek többsége miért tartotta igaznak a hazugságokat. Mert az EU vezetői nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a béreik ne stagnáljanak, és főleg, hogy a félelmeik, szorongásaik csökkenjenek. Az unió tevékenysége már jó ideje kimerül abban, hogy a status quo minden eleméhez görcsösen ragaszkodik. Ennyivel azonban a brit átlagpolgár már nem érte be. Tudni akarta, hogy mi az, amit Brüsszel az ő érdekében tett és tesz.

Tudnunk kell azt is, a közvélemény egy része az EU vezetését teszi felelőssé azért, hogy kontinensünk még mindig nem tudott kikecmeregni a 2008-as válságból. Azt se felejtsük el, hogy a maastrichti rendszer és az ahhoz kapcsolódó »európai alkotmány« szintén megbukott a népszavazásokon. Brüsszel azonban nem értett a figyelmeztetésből. Ha jobban odafigyelt volna a nemek üzenetére, akkor megértette volna, hogy a 2005-ös szabad piaci irányvonal nem találkozott az EU lakosainak tetszésével. Ehelyett arról kezdtek beszélni, hogy népszavazást kiírni felelőtlenség, hiszen előfordulhat – sőt elő is fordult –, hogy a többség nem úgy szavaz, ahogy azt az elit szeretné. Az elitizmusnak tehát jelentős hagyományai vannak az EU-ban. A sikertelen népszavazásokat – Susan Watkins értelmezését követve – az EU Maastricht, Amszterdam és Nizza utáni struktúrájának bebetonozására használta fel. Egy olyan Európának a betonba öntésére, ahol közös valuta van, ahol a pénzügyi szabályok a tagállamok neoliberális gyakorlatának elmélyítését célozzák, ahol a közös külpolitikát afganisztáni és iraki kalandok formálják. Az angolok igen szavazata ennek, vagyis az unió Maastricht utáni szerkezetének a visszamenőleges elfogadását jelentette volna. Hiszen a franciák és a hollandok 2005-ben ellene szavaztak – főleg szocialista szavazóik miatt –, és ezzel mindkét helyen elutasították a visszamenőleges beleegyezést. Nagy-Britanniában a szavazók ugyanígy döntöttek.”