Újra csúszkálnak a valóságok – Philip K. Dick: Emlékmás

Hogy megelőzzem a kérdést: sehogy sem halad a Philip K. Dick-újraolvasás, amit tavaly ősszel olyan jól kitaláltam. Ennek két oka van. Egyrészt a könyvpiac szempontjából elég nyugis kora őszi időszakban nem számoltam vele, hogy milyen mennyiségben fognak érkezni a recenzióra váró kötetek a kevésbé nyugis időszakban. Másrészt az első három könyv újraolvasása után úgy éreztem, hogy nem akarom elrontani azt a jó érzést, ami a szerzővel kapcsolatban bennem él.

Philip K. Dick ugyanis első sorban nem a felejthetetlen karakterek vagy a jó minőségű szövegek írója, hanem az elképesztő ötleteké. Viszont ha már tudja az ember előre, hogy mi lesz a csavar, hányszor fogja feje tetejére állítani a mester az olvasót valami döbbenetes valóságkifordítással, akkor oda az élvezet fele. Vagy a háromnegyede. Szóval hiába voltak hátra a legjobb darabok, mint az Ubik, a Valis, az Álmodnak-e…?, a Palmer Eldritch és a többiek, nem voltam boldogtalan, mikor a friss kötetek elvették az időt az újraolvasástól.

Ez a fenti dolog azt is jelenti egyébként, hogy kifejezetten érdemes Dicktől novellákat olvasni. Az elképesztő ötletek ott is ütnek, ráadásul nem kell törődni azzal, hogy egy karakter, egy világ egyébként csak vázlatosan van felhúzva a jó ötlet köré. Ez egy novella, nem kell mindent tudnunk vagy látnunk. Ezért aztán örömmel olvastam, hogy az újradizájnolt újranyomások mellett idén egy novelláskötettel is jelentkezik kedvenc szerzőmtől az Agave Könyvek. A tartalomjegyzék láttán viszont már egy fokkal kevésbé voltam izgatott.

A kötetben magyarul már korábban megjelent novellák, illetve frissen fordított írások kaptak helyet. Az már ismert darabok közül négy a film alkalmából megjelent Különvélemény című novelláskötetben (Szukits, 2002), kettő pedig a Galaktika tematikus Dick-számában kapott helyet (Galaktika 52., 1983). Jó PKD-rajongóként utóbbi meg is van, előbbit pedig boldogan vettem ki a könyvtárból első szegedi egyetemistaként töltött hónapomban, mivel Győrben nem volt meg a könyvtárban, egyébként pedig beszerezhetetlen. (Nem gyakran emlékszem arra, hogy konkrétan hol olvastam valamit, de arra igen, hogy ezt az újszegedi liget egyik fehér padján végeztem ki egy nap alatt.) Szóval számomra csak félig volt új az élmény, és egyúttal az újraolvasás-érzés is megvolt – kicsiben. Beszéljünk először erről.

Mindenképpen az életmű kiemelkedő darabjai közé tartozik az Emlékmás és a Különvélemény, nem csak azért, mert jó filmeket csináltak belőlük, hanem mert Dick alapvető témáit járják körül nagyon okosan. Előbbiben ugye a hamis emlékekről van szó, és arról, hogy mi történik, ha nem is olyan hamisak ezek az emlékek; a másikban pedig a bűnt még el nem követő bűnözőket üldöző rendőrség vezetője kerül bajba, mikor őt vádolják egy jövőbeli gyilkossággal. Szintén alapvető Dick-téma a Sorsügynökségé, ahol a valóság szövete mögé nyerünk bepillantást. A Második változat csak azért nem lepett meg, mert már olvastam, de ebből is szívesen néznék mozgóképes feldogozást például az új antológiasorozatban. (Mint arra közben a Molyon PzZoll emlékeztett: az 1995-ös Screamers ez alapján a novella alapján készült.)

Az eddig ismeretlen darabok is simán hozzák egyébként a színvonalat, ha nem is üt mindegyik akkorát. Amióta családos ember vagyok, kicsit nehézkesebben olvasok olyan írásokat például, mint Az utód, amelyben a szülők helyett tizennyolc éves korukig robotok nevelik fel a gyerekeket; de kifejezetten érdekes volt például a Mi az ember?, amelyben egy mogorva tudós felesége legnagyobb örömére furcsa módon megváltozik egy kiküldetésről visszatérve – persze valami nem stimmel az egész ügy körül. A Szuvenír című alkotás pedig simán bekerült a kedvenceim közé Dick életművéből: tényleg megnyertük a galaktikus háborút? Vagy csak azt hisszük?

Tehát Philip K. Dick tényleg elképesztően zseniális ember volt, ez a novellákból is simán átjön. Nem véletlen az sem, hogy direkt (pl. Blade Runner, Különvélemény, Emlékmás) és indirekt (pl. Mátrix, Truman show) módon Hollywood hányszor nyúlt már vissza Dick életművéhez. A szerző ebben a kötetben is megkérdőjelezi a valóságot, a múltét, a jelenét, és a jövöjét is, mindig valahogy máshogy, mindig valami új, izgalmas módon. Tényleg: filmeseknek, olvasóknak ez kész aranybánya. Az ötletekkel tehát nincs is gond, leveszik az embert a lábukról.

Viszont így közel egy évtizeddel azután, hogy beleszerettem, meg kell állapítanom, hogy vannak bizonyos problémáim Dick írásaival. Persze a szerző elképesztő fejlődésen megy keresztül ebből a szempontból is pályája során, az élete végén írt könyvei sokkal igényesebbek, mint pályája korai szakaszának munkái. Novellái jórészt ebből az első szakaszból származnak, így miközben rávilágítanak a szerző rendkívüli képzeteletére, fontos későbbi témáira, irodalmi szempontból talán kevéssé értékelhetőek. De ne aggódjon senki, az összeset elviszi a hátán az, ami a karakterek és a szetting mögött van. Viszont tényleg vicces és majdnem igaz, hogy nincs Dick-írás fedetlen vagy fedett, de mindenképpen dús női keblek emlegetése nélkül.

Az Emlékmás antológia legnagyobb erénye, hogy olyan, az életmű szempontjából fontos és jelentős Dick-novellákat hoz most újra az olvasók elé, amelyek ugyan valamikor megjelentek magyarul, de mára nehezen elérhetőek. Nem mondom, hogy letettem a Különvélemény-kötet beszerzéséről az azt leszámítva teljes magyar PKD-kiadásokat tartalmazó gyűjteményembe, de egy fokkal kevésbé vagyok bosszús, hogy nincs meg.  Az ezek mellett felbukkanó novellák nagy része pedig kérdés nélkül hozza a színvonalat, így együtt pedig nagyon rendben van a válogatás.

* 

Pintér Bence történészként végzett az SZTE-n és az ELTE-n. 2012 óta a Mandiner újságírója, a Mandiner.sci-fi főszerkesztője, emellett pedig A szivarhajó utolsó útja című alternatív történelmi kalandregény (társ)szerzője.