Csonthéjasok végveszélyben

„Mégis csak pislákol fény az alagút végén sokat szenvedett, ezer sebből vérző, szertenézett-s-nem-lelé maroknyi népünk számára (tekinteté­ben), ha már egy csonthéjas-faiskola pr-anyaga is ilyen tökéletesen hozza a zeitgeistot, most az persze más kérdés, hogy ez a zeitgeist uszkvekábé százötven-kétszáz éve velünk van, kisebb-nagyobb szünetekkel, nem is nagyon megyünk vele semmire, de ezt most nem elmarasztalólag vagy valami mondom, hanem a tényszerűség okán (kapcsolatosan), tehát százötvenuszkve év alatt (folyamán) volt idő megtanulni, beleásódni, felnőni hozzá, mélyére hatolni, és persze azt is látni kell, amit a csonthéjasok pr-esei nagyon is jól látnak, hogy most újra lokális maximumon pörög: a nemzet, miként nemzeti csonthéjasaink ostromlott várabb, mint valaha, amelyeket idegen vírusok ostromolnak módfelett alattomos, de annál sunyibb módon. Testét férgek rágják, őspatkány terjeszt kórt közte.

Ki viszi át tehát, fogában tartva, a csonthéjasokat a túlsó partra? Nyilván az állami beavatkozás. De ez már más tészta. Abban szerintem mindannyian egyetértünk, hogy hibátlan, vírusmentes alanyokra van szüksége ennek az országnak és csonthéjasoknak egyaránt. És nincsen ez másképen európai viszonylatban sem.”