Te a béke ellen vagy?

„»Te a béke ellen vagy?«

Európa sokat köszönhet az EU-nak. Ám a történelmi igazságra való hivatkozás nem elég ahhoz, hogy biztosítsa a fennmaradását. Az unió csak akkor újra lehet sikeres, ha visszaadja a polgárainak a biztonságérzetét.

Írta: Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke

Nemrégen Oggersheimben jártam. Mindig felemelő érzés Helmut Kohl kancellárral Európáról beszélgetni. Úton a Deutsche Telekom bonni székháza felé, ahol ízelítőt kaptam a digitalizáció jelentette kihívásokból, meglátogattam Adenauer házát. Adenauer és de Gaulle szobra elől néztem a napsütésben fürdőző Rajnát. A folyó két oldalán élő népek indították el Európa legsikeresebb projektjét. Mégis, miért van most az unió ennyire ingatag állapotban? Évtizedek óta béke honol, és a jólét – ha nem is egyformán – Európát a világ leginkább vágyott szegletévé teszi. Miért a sok kétely az emberekben?

Június 24-én hajnalban pedig, amikor az utolsó eredmények is befutottak a brit szavazókörzetekből, világossá vált, hogy a nagy projekt egy nagy tagállamban elvesztette a polgárok többségének támogatását. Június 24-én is felkelt a nap, de egy szakasz lezárult az európai integráció történetében, és egy új vette kezdetét. Van-e bennünk kellő bátorság és őszinteség, hogy ezt a helyzetet megértsük, és a nagy elődök iránti tisztelettel és a polgáraink, a nemzeteink, a közösségünk érdekében megfelelő válaszokat adjunk?

Az NDK-ban, ha valaki akár csak óvatosan megpróbálta szóvá tenni a nyilvánvaló problémákat, akkor a kételkedővel szemben egy ostoba, de kikezdhetetlennek tűnő érv került elő: »Elvtárs, te a béke ellen vagy?« A válságok sorozatán áteső EU nem zárkózhat el az alapvető kérdések kritikus megvitatásától azzal, hogy aki kételkedik a nagy projektben, az látogasson el a katonai temetőkbe. A történelmi igazság nem elég az EU megmaradásához.

Hosszú évekig bár nem zökkenőmentesen, de alapvetően következetesen haladt előre az európai építkezés. Mint egy cipzár fogai kapaszkodtak egymásba a mélyítés és a bővítés hullámai. Ennek legfelemelőbb pillanata volt a német egyesülés 1990-ben, majd az európai egyesülés 2004-ben.

Aztán a 2005. évben valami megroppant. Két alapító tagállam – Franciaország és Hollandia – polgárai elutasították az alkotmányszerződést. Ellentétben a dán és az ír népszavazásokkal itt fontolóra sem vették, hogy kisebb kiigazítás után újra szavazzanak. Az integrációs dinamika megtört. Mire a korrekció bekövetkezett a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésével, egy globális válság zúdult ránk. 2008-ban, az addig a gazdasági sikerekkel legitimált európai elit kudarcot szenvedett. A gazdasági-pénzügyi válság nyomán eloszlott az illúzió, hogy az EU minden polgárának garantálni tudja a folyamatos, sőt növekvő jólétet. Az elitválság egyes tagállamokban demokráciaválsággá nőtte ki magát.

Ez csúcsosodott ki a 2014-es ukrajnai geopolitikai krízisben és alig egy évvel később a migrációs válságban. A félelmek és az aggodalmak nőttek, a megoldások és a válaszok száma csökkent. Így érkeztünk meg a brit referendumhoz, amely fordulópontot jelent, mert az EU az alapítása óta először veszít el egy tagot, ami tényleges dezintegrációhoz vezet.

Ma a többség úgy hiszi, hogy a kilépő Egyesült Királyság szenvedni fog. Biztosan, mert minden újjászületés szenvedéssel jár. Ám én nem a britek miatt aggódom, hiszen Európa legrutinosabb demokráciájáról, egy megkerülhetetlen nukleáris katonai hatalomról, ENSZ BT-tagról és a világ ötödik gazdaságáról beszélünk. Gyorsabban fogják megtalálni az új helyüket, mint mi azt gondoljuk.

Aggódjunk inkább magunk miatt. Először is a magunk és polgáraink számára tegyük világossá, hogy marad 27 tagállam és egy 444 milliós lélekszámú közösség. Ez változatlanul hatalmas potenciál. Ám ez a közösség csak akkor lehet sikeres, ha az embereket magunkkal visszük a válságok kezelését célzó küzdelembe. Minden emberre, minden nemzetre, minden tagállamra szükségünk van. Az intézmények ezeket nem tudják megtenni. Nekik segíteniük és koordinálniuk kell a tagállamokat, de nem szabad háttérbe szorítaniuk őket. Az intézmények vannak a tagállamokért, és nem fordítva. Ésszerű és határozott elmozdulásra van szükség. A denacionalizálásnak, az európai projektek eszményítésének és a hamis önértékelésnek véget kell vetni. Az EU és annak tagállamai már nem rendelkeznek azzal az erővel, befolyással, mint évtizedekkel korábban. A szívünk nagy, de a lehetőségeink korlátozottak. Felelősen kell velük gazdálkodnunk.

Lássuk be, hogy azok a kísérletek, amelyek az EU intézményei számára közvetlen, azaz a tagállamokat kikerülő demokratikus legitimitást próbáltak teremteni, éppen az ellenkező hatást váltották ki. A korábbi tagállami konszenzus alapján kiválasztott bizottsági elnök helyett most többségre és kisebbségre osztódtunk, amely a britek látványos mellőzéséhez vezetett. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a britek többsége torkig lett az Európai Unióval.

A magyar alapelgondolás és stratégia egyszerű. Az EU gazdag, de gyenge, amely a legrosszabb együttállás. Egyúttal el kell kerülni a terméketlen ideológiai vitákat, hogy akkor most több vagy kevesebb Európára van-e szükség. Ahol többre, ott többre, ahol kevesebbre, ott kevesebbre.

Az elmúlt időszak azt mutatja, a polgárok egyre nagyobb része kételkedik, és fordul szembe az európai projekttel. Azt is be kell látnunk, hogy nemcsak a politikusok, a politikai pártok, de a polgárok körében is egészen különböző a kihívások és a megoldási javaslatok értelmezése. Van, aki több centralizációt akar, van, aki kevesebbet. Van, aki a nemzetek Európáját részesíti előnyben, van, aki még a nemzeti zászlókat is kitiltaná a stadionokból. Van, aki nagy távolságból hozna szervezetten munkaerőt Európába, míg más előbb a nagyszámú fiatal munkanélkülit szeretné munkához juttatni. Van, aki milliókat fogadna be a demográfiai problémák kezelésére, míg más a családok támogatására esküszik. Van, aki szerint most a legsürgetőbb probléma az állatvédelem javítása, míg mások szerint vissza kell adni a lehető leggyorsabban a polgárok biztonságérzetét. Van, aki integrálná a nyugat-balkáni országokat, míg más hátrahőköl, ha a további bővítést emlegetik. Van, aki mások költségére tervezné a jövőt, míg sokan elutasítják a más tagállam adófizetőire háruló vagy különösen a jövő generációk kárára történő eladósodást. Minden vélemény, minden álláspont mögött európai polgárok állnak.

Hogyan lehet ebben az európai kavalkádban rendet teremteni? Mert rendnek még a demokráciában is lennie kell. A válasz nem túl bonyolult, ha a „sokszínűségben az egység” elvét valljuk. Be kell tartanunk a saját magunk által hozott szabályokat. Vissza kell térnünk az európai jog következetes alkalmazásához. Ez azt is jelenti, hogy azonos mércét alkalmazunk egymással szemben. És azt is, hogy tiszteletben tartjuk a nemzeti parlamentek szerepét, nem üresítjük ki a „sárga lapos” eljárásokat, nem próbáljuk elzárni őket kiemelt jelentőségű nemzetközi szerződések megerősítéséből, mint ahogy az a CETA vagy a TTIP esetében történt.

A válság és az elbizonytalanodás fő oka az, hogy a szabályok figyelmen kívül hagyásával kockáztatjuk a két legnagyobb európai vívmányt: a közös pénzt és a Schengen által védett, belső piacot, azaz az életformánkat és a gazdasági modellünket. A Stabilitási Paktum, valamint a schengeni és dublini szabályok rendszerszerű megsértése gyakorlattá vált, ráadásul mindez a szerződések őrének hallgatólagos jóváhagyásával. Eleve nehezen értelmezhető a politikai bizottság fogalma, hiszen a Szerződés világosan rögzíti a testület hatáskörét.

A mi közösségünk egyszerre érték- és felelősség-megosztási közösség is. Erre jó példa akár a költségvetési szabályrendszer, akár a külső határ védelmének rendszere. A felelősség egyik esetben sem Brüsszelben kezdődik, hanem az adott tagállamban. És a közösség, illetve annak többi tagja akkor jön segíteni, ha az adott tagállam önhibáján kívül kerül nagy nyomás alá. Ennek szellemében védtük meg 97 százalékban saját költségen a külső határt. Ebből a meggyőződésből fizette vissza Magyarország, az az ország, amely először kényszerült az EU és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) védőernyője alá, és amely eddig egyedüli tagállamként került szankcionálásra a költségvetési szabályok megsértése miatt, a teljes tartozását.

Tagadhatatlan, hogy a jelenlegi szabályok betartása mellett szükség lehet újak megalkotására. Ezt sem tanácsos ideológiai alapon megközelíteni. A külső határvédelem vagy a digitalizáció, az iparpolitika mind-mind olyan területek, ahol a józan ész diktálja az európai együttműködés erősítését. Ide sorolhatjuk a közös kül- és biztonságpolitikát éppúgy, mint a védelem- és fejlesztéspolitikát. Ahol azonban vita van köztünk, hogy hogyan tovább, ott egyetlen európai vitarendezési eszköz áll rendelkezésre, és ez (is) maga a Szerződés. Az euró és Schengen bizonyítja, hogy a rugalmas integráció realitás. A szűkebb körű előrelépés sem új találmány, a megerősített együttműködés szabályrendszere kellően kidolgozott. Szükségtelen, sőt veszélyes az egységes, szabályozott keretekből kilépve, az integráció egységes kereteit megkérdőjelezve folyamatosan tovább szakadó EU-t vizionálni.

Persze nem lehetünk naivak, a rejtőzködő Szerződés-módosításnak vannak követői. Példa erre a »Spitzenkandidat« bizottsági elnök posztjára való jelölése vagy a bizottságnak a menekültekre vonatkozó állandó, kötelező elosztási javaslata. De utalhatok az Európai Parlament legutóbbi határozatára az 50. cikk aktiválása tárgyában.

A másik alapvető feladat a polgárok biztonságérzetének helyreállítása. A százezrek ellenőrizetlen beáramlása, a működőnek képzelt rendszerek, köztük különösen a külső határőrizet összeomlása, a sikertelen integrációtól nem függetleníthető, borzalmas merényletek sorozata nem enged további tétlenkedést.

Ugyanez igaz az európai gazdaságra, a munkaerőpiacra. Igen, rendez-vous szemtanúi vagyunk a globalizációval. De ha hiszünk, ha kellő erőt érzünk magunkban, akkor nem beletörődünk a helyzetbe, hanem beleállunk a versenybe. A korábban védhetetlennek hitt külső határok lassacskán mégiscsak védetté válnak. A spanyol módszer azt bizonyítja, hogy a kék határt meg lehet védeni, a magyar módszer pedig azt mutatja, hogy a zöldhatárt meg lehet védeni. A nagy népvándorlás mellett más globalizációs jelenségek, kiemelten a digitalizáció mindennapi társadalmi és gazdasági hatásai mutatják, hol vannak a kockázatok, és hol vannak az esélyek. Magyarország minden eszközzel támogatja a nemzeti, a regionális és az európai digitális napirend kiemelt üggyé tételét.

Ma mindennél nagyobb szükség van arra, hogy kicsik és nagyok, újak és régiek, eurót használó és még nem használó, keleti és nyugati, déli és északi tagok összetartsanak. Németország központi helyzete – akár tetszik, akár nem – tovább erősödik. A közös európai felelősségvállalásban számíthat Magyarországra. Ez akkor is igaz, ha egy fontos dolgot egymás között tisztáznunk kell a magunk és közös uniónk érdekében. Ezt egy szóval tudnám leírni: kerítés.

1989-ben közösen írtunk európai történelmet. 2015-ben közösen kerültünk egy európai vita középpontjába. Ezt csak mi tudjuk – ismét csak közösen – megmagyarázni magunknak és európai partnereinknek. Magyarország nem tartozik a nagy tagállamok közé, de a Jóisten olyan helyre tette a térképen, hogy időnként rajta keresztül érkezik a történelem.

2015 nyarán nap mint nap tízezernél több, az európai szabályokra fittyet hányó migráns érkezett a magyar–szerb határra, akik egyébként korábban már voltak a schengeni övezet egy másik tagállamában. Miután a külső határon fekvő tagállam felelőssége, hogy biztosítsa az ellenőrzött határátlépést, nem maradt más választásunk, mint felállítani a fizikai akadályt. Csak halkan jegyezzük meg: ez akkor egyébként már az ötödik ilyen kerítés volt az EU területén. A német közvélemény jelentős része pedig nem értette, néhányan még ma sem, hogy a vasfüggönyt lebontó Magyarország ezt hogyan tehette meg.

Megértem, ha a fallal és dróttal évtizedekig megosztott német társadalom viszolyog a kerítéstől. De ha valakiknek, akkor a magyaroknak minden erkölcsi alapja megvan arra, hogy ezt megvilágítsák német barátaiknak. Hiszen a második világháború utáni Európát, ezen belül a német népet megosztó vasfüggönyt Magyarország vágta át. Magyarországon a teljes társadalom, a demokratikus ellenzék és a reformkommunista kormány konszenzusát élvezte az a döntés, hogy Magyarország egy kétoldalú kormányközi megállapodás felmondásával, ami még a hatvanas években, a berlini fal felhúzásának logikus következményeként köttetett az NDK-val, rendszerszerűen engedi kiutazni területéről az NDK polgárait. Magyarország a nemzetközi jog eszközeivel ütötte ki a falból az első téglát. Ez vezetett el a német egységhez és annak nyomán pedig az európai egységhez. Ez önérdekből is történt. A német egység ezért szervesen összefügg a magyar függetlenséggel és szabadsággal. Mindkettő elválaszthatatlan az európai egységtől. Ehhez még hozzátehetjük, hogy egyetlen más országban sem élvezett a német egyesítés akkora és osztatlan támogatást, mint a hazámban. Talán az sem véletlen, hogy az európai uniós tagság támogatottsága a legmagasabbak közé tartozik Magyarországon.

1989-ben ledöntöttünk egy Európa népeit elválasztó kerítést. 2015 kora őszén felhúztunk egy kerítést a schengeni övezet külső zöldhatárán, hogy védelmezzük a legnagyobb európai vívmányt, a közös térségen belüli szabad mozgást, a Schengennel védett belső piacot. Ezáltal – legalábbis a külső határ ránk eső szakaszán – megvédtük az európaiak élet- és gazdasági modelljét. No, és a biztonságukat.

Ezt jó, szabálykövető európaiként tettük. A külső határ védelme nem szép dolog, nem esztétikai kérdés, azt nem lehet virágokkal és plüss állatkákkal elvégezni. Amikor Banzban CSU-s politikusoknak azt mondtam, hogy én vagyok az Önök várkapitánya, Schengen lényegét fejeztem ki. Németország és a középpontban fekvő tagállamok külső határa sok száz kilométerrel arrébb fekszik. Ezek az országok bizalmukat helyezték a külső határon lévő tagállamokba, hogy azok teljesítik feladatukat. Magyarország teljesítette. Magyarország megvédi a németeket, ahogy a svédeket, hollandokat és minden más európai partnert is. Az ilyen gondolatok egyesekben szinte reflexszerűen kiváltják a populizmus vádját. A shakespeare-i értelmezés szerint viszont a populisták azok az emberek, akik az ásót ásónak, a macskát macskának nevezik. Mi, magyarok nevén nevezzük a dolgokat. Ez része a mi természetrajzunknak. Mi az Európára eső migrációs terheket nem elosztani, hanem felszámolni és megszüntetni akarjuk.

Mára eljutottunk oda, hogy a külső határ védelmének ügyében konszenzus van. És számos más kérdésben is sokat közeledtünk. Ide sorolható a migrációt kiváltó okok elleni fellépés, amit több kritikus térségben a magyar és a német katonák közösen hajtanak végre. Egyetértünk abban, hogy a rászoruló embereknek lehetőség szerint a hazájukhoz legközelebb kell támogatást adni. Egyre nagyobb szerepet játszik a származási és a tranzitországokkal való együttműködés. Képességeinkhez mérten növeltük a humanitárius és pénzügyi támogatások mértékét. Magyarország senkit nem hagyott cserben, különösen nem a németeket.

A kerítés szó mellett van egy másik szó, amit meg kell beszélnünk egymással. Ez a szó az önkéntesség. A brüsszeli intézmények az egész migrációs válságot egy eszközzel gondolták (sőt, még gondolják) kezelhetőnek és megoldhatónak: a kötelező betelepítési kvótával. Ezzel elsőként és határozottan Magyarország fordult szembe. Elleneztük a politikai vitában, elmegyünk a luxemburgi Európai Bíróság elé, és népszavazás formájában kikérjük a magyarok véleményét is. Miért ez a határozott, kemény álláspont?

Egyrészt bármiféle elosztás csak meghívás mindaddig, amíg nem váltunk képessé uralni a helyzetet a külső határainkon, amíg nem mi határozzuk meg, ki léphet be a területünkre. Másrészt a kötelező elosztás nem lehetséges, ha a csempész vagy az elosztandó migráns maga jelöli ki, hova akar eljutni. Harmadrészt éppen ennek az üzenetnek a hatására gazdasági migránsok milliói indulnak útnak. A jobb élet nem tekinthető alapjognak, bármennyire is szeretnénk azt biztosítani. Nem utolsósorban a tömeges bevándorlásra nincs konzisztens európai jogi szabályozás.

Ismét eljutunk oda, ha valamiről nincs közösen elfogadott szabály, akkor egy új szabály elfogadásáig maximum önkéntes alapon lehet rendelkezni. Az Európai Tanács többször fogadta el konszenzussal az önkéntesség elvét. Ezt más brüsszeli intézmények nem akarták tudomásul venni. Mi több, az Európai Bizottság legutóbbi javaslatai három, egymástól eltérő dimenziót próbálnak összekeverni: a menekültügyet, a legális bevándorlást és a demográfiát. Ez súlyos hiba.

A valódi menekülteknek a lehető leghatékonyabban segíteni kell. A legális bevándorlásnak vannak közös szabályai, de az maga nemzeti hatáskör. Ez helyes, mert a tagállamok helyzete nagyon különböző. Nekünk több százezer roma honfitársunkat kell integrálni a munkaerőpiacba, máshol százezres nagyságrendű a fiatal diplomás munkanélküliség. A demográfia terén pedig az uniónak semmilyen hatásköre nincs. A probléma nálunk is fennáll. Nincs garancia arra, hogy a válaszunk, a családpolitika erősítése eredményes lesz. Társadalomképünket, hogy miként és kivel kívánunk együtt élni, magunk kívánjuk eldönteni. Évszázadok óta élünk együtt Magyarországon Európa sok sarkából származó honfitársainkkal. A Magyar Országgyűlésben tizenhárom kisebbségnek van szószólója. A budapesti katolikus bazilika kőhajtásnyira van a lenyűgöző zsinagógától. Ebben a kulturális közegben generációk nőttek fel. De a társadalmi jövőképüket ők alakították ki, közösen, nem egy távoli, arctalan intézmény instrukciói alapján.

A külső határ védelme a polgárok megrendült biztonságérzetét is vissza kell, hogy adja. Ez fontos, de természetesen nem elégséges. A közös biztonság- és védelempolitika erősítése, a fejlesztéspolitika konzisztenciája terén sok a teendő. Az EU-tagállamok által körülölelt nyugat-balkáni országoknak új jövőképet kell adni. Fontos a déli szomszédság fókuszba állítása, de ez nem válthatja ki a keleti és a délkeleti irányt.

Nem halogathatjuk tovább a legfelső szintű vitát a stratégiai partnerekről. Nem kell félni attól, ha az állam- és kormányfők és nem a tisztviselők vitáznak az EU és Oroszország, vagy akár az EU és az Egyesült Államok viszonyáról. Ha elveszítjük a politikai kontrollt, olyan fontos projektek kerülhetnek zsákutcába, mint a TTIP.

Végül, de nem utolsósorban nevesíteni kell az EU versenyképességét, mint problémát, és mint lehetőséget. 2000-ben megszületett egy lisszaboni stratégia. A célkitűzések magasságán egy kicsit már akkor is mosolyogtunk, felidézve bennünk a szocialista időszak pártkongresszusainak határozatait. Ugyanakkor halálosan komoly dologról van szó. Az EU gyengülésének legfontosabb mutatója a gazdaság. Egy zsugorodó népesség és gazdasági teljesítmény áll szemben az aránytalanul nagy szociális kiadásokkal. Amíg a migrációs hullámok nyomása alatt értékes hónapokat vesztegettünk el, addig ránk rúgta az ajtót a digitalizáció. Itt már nem is csak arról van szó, hogy egyes ágazatok, egyes vállalatok kerülhetnek válságba, hanem arról, hogy rákényszerülünk a társadalom és a gazdaság, a közösség és az egyén eddigi életének átalakítására – vagy az netán átalakul magától. Milliók aggódnak amiatt, hogy mi lesz a munkahelyükkel. A digitalizáció, az iparpolitika, az ehhez kapcsolódó innováció, képzés és infrastruktúra-fejlesztés jó példák arra, hogy a „több” vagy „kevesebb” Európa ideológiai köntösét le kell vetni. Pragmatikusan kell kijelölni azokat a területeket, ahol az európai integrációt tovább lehet fejlesztenünk. Pozitív menetrendre, biztonságra és növekedésre van szükségünk. Bevált módszerek elterjesztésére (lásd a duális szakképzés rendszerét) vagy olyan újak bevezetésére van szükség, mint az internetalapú üzleti modellek vagy a start up-ok támogatása.

Magyarország még nem alkalmazza az eurót, de a délnémet gazdasági térhez szervesen kapcsolódó gazdaságunk számára kulcskérdés, mennyire sikerül stabil fejlődési pályára állítani az euróövezetet és annak legnagyobb nemzetgazdaságát. Amikor egymásba értek a válság-csúcstalálkozók, akkor világossá válhatott mindenki számára, mi a német szentháromság lényege: költségvetési fegyelem, versenyképesség, strukturális reformok. Ebben, egy új európai növekedési programban Magyarország és egész Közép-Európa megbízható partner. Ez igaz a széles értelemben vett biztonság területére is. Mi, magyarok és németek közösen sokat tehetünk az európai projekt sikere érdekében. A bismarcki köntöst együtt ragadhatjuk meg.

Az európai gondolat reneszánsza lehetséges. Magyarország a visegrádi országokkal érez magában kellő elszántságot, erőt és elkötelezettséget, hogy ebben megfelelő, arányos szerepet játsszon. Oggersheim és Rhöndorf ezt juttatja eszembe.”