Hosszú távon mind meghalunk

„Ott tartottunk tehát, hogy mások voltak tizenhárom évvel ezelőtt a körülmények, egy kis közép-kelet európai ország vezetője előtt nem nyíltak meg olyan terek, amilyeneket a menekülthullám hozott magával. Az európai válság, az ügy kezelésének ellehetetlenülése más irányba indította Orbánt; ügyesen és jól mérte fel önmaga felértékelésének és felértékelődésének lehetőségeit. Ami jelen pillanatban nem jelent mást, mint a visegrádiak élére állni, kihasználni a nemzetállami önérzetességet, és persze a már fentebb említett uniós tehetetlenséget. A lépést elvétőkkel, vagy a lépésre képtelenekkel szemben egy ambiciózus, magáról tettre készséget sugárzó vezető a maga dinamizmusával, vagy annak látszatával mindenképpen hatékonyabbnak mutatkozik. A magyar miniszterelnök éppen ezért igyekszik most a visegrádiak meglévő, korábban markánsan kirajzolódó érdekkülönbségeit a háttérbe szorítani és a közös akarat mentén felépíteni saját európai szerepét. Orbán azt is jól látja, hogy összeurópai szinten nincs esélye meghatározó politikussá válni, ugyanakkor egy országcsoport élén azzá lehet, kiváltképp, ha többiek továbbra sem egységesek, illetve nem képesek határozott lépésekre.

Orbán tusnádfürdői beszédét elemezve többen is arra hívták fel a figyelmet, hogy – tőle szokatlanul – ezúttal nem elsősorban haza beszélt, de még csak nem is az októberi népszavazásra tette a hangsúlyt, jóllehet mostanság számára mintha nem is lenne fontosabb téma, hanem a meggyengült Európára, illetve a szerinte alkalmatlan uniós vezetőkre koncentrált. Nehéz ma még eldönteni, hogy jól mérte-e föl a helyzetet, illetve jó helyre pozicionálta-e magát, az azonban biztos, hogy a menekültáradat megjelenése óta, a maga szempontjából jól taktikázott. Ebben a taktikában, láthatóan csak mellékszerep jut magának az országnak, azaz Magyarország érdekeinek. Nem szempont, hogy hosszabb távon Magyarország ezzel a politikával csak veszíthet. Orbán Keynessel vallja: hosszú távon mind meghalunk…”