Megélhetési edzők vagyunk!

„Meglepő szenvedéllyel, Magyar edzőként néztem a válogatottat, ahogy felemelkedik az európai elit labdarúgás mezőnyéhez. 

Láttam, komfortzónájukat elhagyó alázatos játékosokat. Láttam, egy letisztult, precíz, egyénieskedést és taktikai fegyelmezetlenséget nélkülöző csapatjátékot. Nem alkalmazkodtak, hanem alkalmaztak átgondolt, célorientált (hol proaktív, hol reaktív) játékmodort választva. Éreztem, hogy egyre nagyobb önbizalom és hit, mert jönnek az eredmények, nő a mögöttes szeretet, támogatás. Megküzdöttek érte! Kivívták a Szurkolók, a Magyar emberek elismerését, a média hathatós támogatását! Mert sokat jelent, amit kívülről kapsz!

Lettek »vezérek«, hoztak pontot, pontokat a »zseni’(k)«, akik ugyanakkor hagyták kibontakozni a fiatal ultra tehetségeket is. Mi ez, ha nem az ideális CSAPATDINAMIKA, a nagy betűs KÖZÖSSÉG!

Igenis, minden tiszteletem a stábé! Tiszteletem azért, mert a két kapitány nem engedte befolyás alatt tartani magukat, mert senki támadása, kétkedése nem zökkentette ki őket, mert nem tehették velük azt, amit érzelem és következménymentesen megtennének, megtettek volna velünk, ha a saját utunkat akarjuk járni, a saját elképzeléseink szerint szeretnénk dönteni.

Bántó ezt hallani, de valóban gyengék vagyunk!

Meggyőződésem, hogy a mi gyengeségünk többek között abban van, hogy könnyen válunk hitetlenné, frusztráltá és negatívvá. Lehúz minket a közeg, és ha ellenállunk, úgy eltüntetnek, ahogy kell…

Nem merünk kiszállni valamiből, amiről pontosan tudjuk, hogy nem fog működni, de csak erőlködünk, kapaszkodunk, hogy megkaphassuk a pénzünket, mert nagyon kevés kivétellel, MEGÉLHETÉSI EDZŐK vagyunk!

Mi vagyunk a saját magunk sorsának jobbá válásának ellenségei is! Pedig tehetségesek vagyunk!

Van előttünk jó példa, csak vissza kell érte nyúlni, és ahogyan @Ferenczi Attila folyton szajkózza; »Meg kellene végre minden magyar edzőnek ismernie a múltunkat, a labdarúgó kultúránkat«. (elnézést, ha nem pontosan idézek…)

Hibásak vagyunk abban, hogy egymást sem tiszteljük kellőképpen, hogy sosem fogunk össze és a munkáért az ördöggel is cimborálnánk. Ha valami nem sikerül, azért mindig más a hibás. Nincs kellő önértékelésünk! Szeretjük, ha mindig azt mondják nekünk, amit hallani akarunk. Hol vannak a karakterek? Hol van a respekt, a kölcsönös tisztelet? Ne csodálkozzunk, hogy ha nem pozitívan vélekednek rólunk az emberek.

Látom lelki szemeimmel, ahogy sorban sértődnek a kollégák… Inkább tanuljunk és ismerjük el mások munkáját, sikerét!

Irigylem Dárdai Palit, Bernd Storck-ot, a szakmai identitásuk megőrzéséért. Köszönet érte, hogy visszaadták az emberek hitét! Nem azzal többek csak, amit szakmából tudnak, hanem legfőképpen azzal, ahogy gondolkodnak! 

Büszke vagyok olyan játékosokra, mint a Lovrencsics Gergő, akit egy válogatón fedeztem fel a PMFC számára. Kádár Tamásra, aki nálam lett alapember a Zalaegerszegben (addig egy külföldi védő játszott).

Büszke vagyok a Magyarságomra és a jelen Válogatottra! Hiszem, hogy töretlenül fejlődhetünk és nem csupán egy szép álom, egy múló illúzió amit átéltünk.

Őszintén írtam, mert nekem mi veszíteni valóm lenne? Se munkám, se biztató jövőképem. Nincsen menedzserem, nincsenek »barátaim«, akik hozzásegítenének. Évek óta küszködök »BMW mérnökként«, »Moszkvics gyárba«...

Én egy felkészült szakember vagyok sokad magammal, akik nem kapnak érdemi feladatot és akiket ezért, vagy azért az apropóért gyorsan elfelejtettek, félretettek!”