Rozéhajsza

„Féltucatnyi magyar rozét kóstoltam meg mostanában. Azt mondták a szerkesztők, hogy itt a nyár, és nyáron mindenki rozét iszik, ne menjünk el szó nélkül e mellett a körülmény mellett. Igazuk volt. Tényleg az a helyzet – hosszú ideje, tartósnak bizonyult a jelenség –, hogy bármerre megyünk a városban, a borbárok, kávézók és éttermek benépesült teraszain egyebet sem látni, csak öblös poharakban rózsaszín folyadékot lötybölve kvaterkázó lányokat-asszonyokat. A férfiak sem mások, csak annyiban, hogy ők felütik szódával az italt. Nem ma mesélte a Sziget fesztiválon is ügyködő bordíler barátom – nem is tegnap, néhány évvel ezelőtt –: a fiatalok nyolcvan-kilencven százaléka, akik megfordulnak a standján, rozéval akarják feldobni magukat.

A magamfajta rutinos borbolond ugyanakkor jelentős kihívások elé állítja magát, ha megpróbál rendet vágni a populáris palettán. Mit szépítsük: rozét kezdő korunkban iszunk, és akkor sem sokáig. Ha mindenáron fel szeretnénk frissülni a melegben, adódnak az illatos fehérek, a gombamód terjedő gyöngyözők, a férfiasabb fröccsféleségek. És akkor a kisüzemi söritalok tömkelegéről még nem is beszéltünk. A kirekesztésre hajlamos ínyencek még olyan rútságokat is képesek állítani, hogy a rozé nem bor. Csupán a borkészítés mellékterméke. Nem szégyellik magukat!

Mindazonáltal felbukkan ezen a ponton egy-két bökkenő. Például, hogy a rozé valóban melléktermék, amennyiben – az igen laikusak tévképzetével szemben – nem fehérek és vörösök ügyes kezű házasításából származik, hanem kékszőlők mustjából, amelyet rövid ideig tartottak héjon, ezért halovány. Van, hogy direkt rozéra szüretelnek, és abból a szőlőből más nem lesz. De megesik az is, gyakrabban, hogy a feleslegtől megszabadított mustból a felesleg elválasztásának köszönhetően lesz sűrűbb vörös a végén. A felesleg a rozé.

A másik bökkenő: az elszánt fogyasztó egy idő után annyira elvadul, hogy nem hajlandó beérni azzal, amit sokan szeretnek, és mindenben komolyságot, egyediséget kutat. Olykor a rozéban is. Hogy ez mennyire helyes vagy helytelen, arról nincs értelme vitát nyitni. Ezek nem tudatos dolgok. Így alakulnak.

Ezért kóstoltam meg féltucatnyi magyar rozét mostanában. Mert az elsőben, a másodikban, a harmadikban, a negyedikben, az ötödikben és a hatodikban sem találtam semmit. Az egyik túl savas volt, a másik túl édes, a harmadik cukorkás, a negyedik lapos, az ötödik vékony, a hatodik vastag. Egyik sem ellenséges vagy ihatatlan – de egyik sem szórakoztató. Hiába származott tisztességes pincéből valamennyi.

Majdnem feladtam. Majdnem megírtam, hogy hasztalanul iparkodtam, én és a rozé nem leszünk haverok soha. Ám akkor tettem még egy utolsó kísérletet. Vásároltam a közelünkben nyílt borboltocskában egy kékfrankosból szűrt Ráspi-rozét. Sopronit, 2015-öset.

És megtört a jég. Horváth Ráspi Józsefet talán sokan ismerik, ha máshonnan nem, híres étterméről – amely már jóval a gasztroforradalom előtt kivágta a rezet Fertőrákoson –, és talán sokan tudják róla azt is, hogy különc típusú ember. A bora is, rendszerint.

A rozéja is. Rózsaszín, lilás árnyalatokkal. Szép ásványos-köves illata van, noha a gyümölcsöket sem nélkülözi. Szinte meglepően testes, magas, a kontextusba mégis harmonikusan simuló alkohollal. Jelentős édességet mutat a korty, de a vibráló savak egyensúlyban tartják. Hosszú, finom és komplex, úgy, hogy a világon semmi nehézkesség nincs benne. Olyan, mint egy komolyan gondolt és komolyan vehető fehérbor. Szebbet rozéról én nem mondhatok. Abban, hogy a teraszokon kvaterkázó lányok és asszonyok szívesen lötybölnék-e, nem vagyok biztos. Mert más, mint a többi. Ám ez nem probléma. Így több marad belőle nekem!”