Ha Orbán Viktornak igaza van

„A magyar miniszterelnök szokásosan nagy érdeklődéssel várt tusnádfürdői beszédéből ezt az idézetet fontos feltétlenül kiemelni:

»Abban a pillanatban, hogyha egy bizonyos beszédmódot választva írjuk le a gondjainkat és a bajainkat, számolni kell a megbélyegzéssel, a leminősítéssel, a kirekesztéssel, az európai fősodorból történő száműzetéssel. Persze ha a fősodor bajba jut, akkor az onnan történő időben megvalósult száműzetés inkább előnyös. Ezt korábban nem gondoltuk volna, de most egyre inkább így fest: az, hogy Magyarországot a fősodorból kifelé szorították, és mindazt, amit tettünk, megpróbálták nem az európai politika bevett részeként értelmezni – legyen szó a keresztény alapokat megerősítő alkotmányunkról, a demográfiapolitikánkról, a határokon átnyúló nemzetegyesítésről –, ez utóbb, néhány év elteltével már inkább előny, mint hátrány. És senki nem zárhatja ki ebben a pillanatban, hogy az európai fősodor nem ott halad majd a következő években, ahová Magyarországot megpróbálták kiszorítani. Így lesz a kivételből fő irány, így lesz a fekete bárányból nyáj. Nem tudjuk pontosan, hogy így lesz-e, de amit ma látunk Európában, az ezt az értelmezést nem zárja ki.«

Mindaz, ami ezen felül az előadásban elhangzott – volt töltet a háromnegyed órás szövegben bőven, több is, mint az illiberalizmus két évvel ezelőtti szárba szökkenésekor –, és ami az elhangzottak kapcsán nyilatkozatok, ellennyilatkozatok, kommentárok, publicisztikák és mémek formájában születik ezekben az órákban és a következő napokban-hetekben, kizárólag a fentiek alapján értelmezhető.

Sokszor írtam már erről, hol több, hol kevesebb iróniával: Orbán Viktor punkoskodásának és trollkodásának van azért tartalma is. Ez a tartalom elsősorban taktikai-stratégiai síkon közelíthető meg. Az eszmék és a víziók másod- vagy sokadlagosak, a Fidesz- és az Orbán-mozgás irányát a lehetséges politikai haszon befolyásolja. Ez mindig így volt: a 90-es évek elején-közepén a Fidesz a szabad tér elfoglalhatóságának reményében húzódott balról jobbra, majd a későbbiekben eszerint araszolt tovább. Tudjuk, hogy ezenközben nem volt folyamatosan sikeres, de tény, hogy végig talpon tudott maradni, az idő neki dolgozott, és sokszor járt egy-két lépéssel a többiek előtt. Hogy hol tart most – amikor is itthon immár nem a szanaszét szakadt baloldalt tekinti első számú kihívójának, hanem a radikálisok elől szívja el a levegőt –, azt elégszer elemeztük, ezúttal nem bonyolódnék bele.

Hiszen más most a lényeg. A lényeg az, hogy a nagy orbáni játszma nemzetközivé lett.

A miniszterelnök úgy találja – nem ma kezdte, az utóbbi évek húzásainak zöme erről szól –, hogy képes kiszámítani, milyen sorsfordító fejlemények várhatók globálisan, Európában meg különösen. Ha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló, akkor most mindenki előtt egyértelművé tette – olyan beszédmódot választva, ami sokat segített ebben –: az út, amelyen elindult, kalkulációi szerint előbb-utóbb mindenki másnak az útja is lesz. Előttük jár ugyanis – hiszi és reméli – egy-két lépéssel.

Ez az út a liberális tabukkal való szakítás, az óvatoskodástól, a skrupulusoktól mentes decizionizmus útja. A határozottságé, a keménységé. Van erre aktuális példa is elegendő, és még több lesz, ha úgy alakul.

Szabadságból, demokráciából, jogokból kaptunk eleget. Többet a kelleténél, eltunyultunk. A nehéz idők kemény férfiakat nevelnek, a kemény férfiak szebb időket teremtenek, a szebb idők gyenge férfiakat nevelnek, a gyenge férfiak nehéz időket hoznak. Az utolsó fázisnál járunk a képletben, és ha a biztonság veszni látszik, a szabadság helyett a kötelességek fontosabbakká válnak. Az orbáni világkép szerint akkor szülni és harcolni kell.

Az a helyzet, hogy ez idő szerint a legkevésbé sem tudjuk, hogy tényleg bajba jutott-e a fősodor. Ezt a magyar miniszterelnök sem tudja, és el is ismeri, hogy inkább csak tapogatózik. Tisztában van vele, hogy a Brüsszel bukásáról felállított diagnózisának sokkal-sokkal több köze van a retorikához, mint az árnyalt folyamatértelmezésekhez. Igen ám, de ez a mondás minden kétely és kritika ellenére stimmel: »amit ma látunk Európában, az ezt az értelmezést nem zárja ki«.

Magyarán: ha Orbán Viktornak igaza van – azaz lesz –, akkor a világ általunk lakott része meg fog változni. Alaposan. Keményebb, szigorúbb, kevésbé színes, laza és szórakoztató hely lesz, a közepében egy olyan Európával – az élén meg egy olyan Amerikával –, ahol ma még fekete báránynak látszó figurák viszik a zászlót. Köztük Orbán Viktor. Amikor ez először jutott az eszembe, elhessegettem azzal, hogy mégiscsak túlzás: miért ne játszhatna a mi derék miniszterelnökünk arra, hogy ideje jöttén ő lesz a Nyugatot uraló nemzeti radikálisok egyik vezéralakja? Marhaság? Hessegessek továbbra is?

De ne szaladjunk előre ész nélkül. Előbb figyeljük meg, hogy ki nyeri meg a választást az Egyesült Államokban. Persze ha Orbán Viktor valóban látja a jövőt, akkor erre a kérdésre máris egyértelmű választ adhatunk, és egyúttal be is fejezhetjük a kacarászást.”