Chávez államszocializmusa szemben a szociáldemokráciával

„Az északi szociáldemokrácia kifejezetten ellenzi a vezérelvű politizálást, de a központosítást is. Chávez tagadhatatlanul elévülhetetlen érdemeket szerzett a társadalom legalján élők oktatásának és egészségügyének megszervezésében, ám mindezt olyan módon tette, hogy az egész rendszer tőle függött. Az egy személy köré épülő rendszerek tipikusan összeomlanak az adott személy távoztával. Nem volt ez másképp Venezuelában sem, ahol a tompább és nem eléggé karizmatikus Maduro nem volt képes helyettesíteni a rákban elhunyt Nagy Alapítót. A teljhatalmat biztosító centralizáció tekintetében Venezuela szintén sokkal közelebb áll a jobboldali Thatcherhez, Orbánhoz, Erdoganhoz, mint a nyugat- és észak-európai szocdemekhez. A skandináv modell lényege ennek pont ellenkezője: a sokszínű társadalmi érdekeket figyelmen kívül hagyó centralizácó helyett a létező legnagyobb fokú decentralizáció, állandó egyeztetés, empowerment, érdekharmonizáció. A kevesek gazdasági fölénye helyett esélyt adni mindenkinek arra, hogy versenyezzen. A chávezi rendszernek tehát nem a neoliberális »ortodoxia« az ellentéte, hanem a nyugat-európai jóléti állami hagyomány, amely széles rétegeket képesség tett a versenyre. Chávez rendszere ezt nem adta meg az embereknek, hanem ugyanolyan függővé tette őket, mint Kádár szocializmusa Magyarországon.

És itt egy újabb ponthoz érkeztünk el. A »szocialista« Venezuela a fejlesztőállami iparpolitika helyett igen komoly államosításokat hajtott végre számtalan szektorban, és mesterségesen kontroll alatt kívánta tartani az árakat, akár csak a szovjet rendszerek. Amikor világossá vált számára, hogy ez képtelenség, akkor racionális belátás helyett az ellenségképzés és az erőszak útjára lépett, ami ismét csak rontani és nem javítani szokta a helyzetet. A nyugat-európai jóléti állam nem helyettesíteni kívánta a gazdasági versenyt, hanem igazságossá tenni azt. Mindez minden mutató szerint sikerült is neki a hetvenes években kezdődő neoliberális, osztály alapú ellentámadásig. Az addig sokkal magasabb gazdasági növekedés, foglalkoztatás és bérarány ezek után tartósan csökkenni kezdett. Ráadásul az addig alacsony állami és magánhitel állomány a neoliberális ellenforradalom után minden képzelet felülmúlóan emelkedni kezdett. A privatizált keynesiánizmus (az adósságból finanszírozott növekedés) nélkül a thatcheri és reagani rendszerek ugyanúgy összeomlottak volna, mint Chávez Venezuelája. A nyugat-európai baloldal korábbi jóléti kapitalizmusa nem csak hogy nem omlott össze úgy, mint a chávezi államszocializmus, de kifejezetten sikeres volt, sokkal sikeresebb, mint az azt követő új ortodoxia.

A globális baloldalnak tehát a gazdasági jobboldal bugyuta leegyszerűsítésekre és összemosásra alapuló kárörvendése ellenére sem szabad Chávez menthetetlen társadalmi kísérletének apologétájává válnia. Nincs is erre szüksége. A valóságban ugyanis ő az igazi ellenpólus, nem pedig a gazdasági elit által felelős ortodoxiának bemutatott, ám Piketty által a maga nyers igazságtalanságában leleplezett elitkapitalizmus.”