Ennek a mostani válogatottnak nekem az a, nem tagadom, jelentősége, hogy odaálltunk a papíron erősebb osztrákok, a papíron sokkal erősebb portugálok, és a sajnos nem csak papíron sokkal erősebb belgák elé, odavittük a játékot, nem szartunk be, tudtuk, mit akarunk (legfeljebb nem sikerült). Életem legborzalmasabb futballélélménye volt ez a portugál-horvát, szenvedtem, ahogy néztem a semmibe előrebaszott labdákat, és bár nagy érdekődéssel olvastam a kiváló cikket (amit most nem találok) a meccs taktikai érdekességeiről, a véleményem az, hogy a magyar válogatott jobb volt ezeknél.
Kiestünk, ja. De úgy estünk ki, hogy minden meccsünk minden percében (kivéve a portugál meccs tényleg megbocsájtható tényleg utolsó perceit, bár tkp. akkor is) akartunk valamit. Ha Nyilasit, Törőcsiket, Fazekast, Bálintot, és így tovább, transzponálom napjainkba, nyilván, hogy a mostani válogatottak sehol nincsenek hozzájuk képest. De tőlük ilyet soha nem láttam, hogy 0-3-nál megyünk előre, mintha mi sem történt volna. Détáriéktól sem. Urbán Flóriéktól sem stb. Soha, semelyik csapattól.
16 kapura lövésünk volt az enyhén szólva, úgymond, jobb erőkből álló belgák ellen. És igen, nekik volt 25. Nem akarom azt mondani, hogy »erről szól a futball«, mert a futball kurva sok mindenről szól, de azt mondom, hogy ez szép volt.”