Ráadásul az időn és téren túl egy újabb, más (megfogalmazhatatlan) dimenzió nyílik meg az alkotással érintett lelkében. Tömve teremtésre, varázslatra, bűbájosságra hajazó élményekkel, izgalmakkal – mint az álmokban. Az időnek mérhetetlenné válik a sebessége, értelme, mozgása. A szabad asszociációk szertelen sokirányúságában értelmeződik át még az absztrakt (képzelt) tér is. Ez az élmény, ez a transzcendens tapasztalat megfoghatatlan, mert pillanatnyilag változó, párhuzamosan, többszörösen megfogalmazódó valóság – és különösen, mert egyedi, egyéni.
Igen, különös kalandok (és csalódások) láncolata az alkotás, ha mindig a nehezebbik utat, a kreatív hozzáállást választjuk a könnyebb illusztratív út a megszokás, másolás, rutin helyett.
Az idő és a tér végtelen irreális változásai feltételezik az egyetlen lehetőséget, a nehezebbik út tudatos választását. Vagy bekövetkezhet a hétköznapi élet közérthető paramétereinek váratlan összeomlása, a hitelesség megszűnése. Igen a rutinszínészet szürke színháza.
Hogy jó úton járunk-e ilyenkor, a veszélyes lehetőségek között barangolva?
Keresztúton csak maga a vándor dönthet.
*
Egy népmesei hasonlattal próbálom megközelíteni az idő és tér e különös dimenzióinak (az álmokra emlékeztető, de azzal mégsem azonos!) élményét:
„Hogyan repüljünk kicsi gazdám? – kérdezi a táltosparipa sok népmesében.
Sebesen, az egyik lábunk itt, a másik ott! – válaszol a legkisebb fiú.
Mint a szél, villám, vagy a gondolat? – kérdi újra a táltos.
Csak úgy – válaszolja a legkisebb fiú – hogy, neked sem, nekem sem essen bajunk.”
Ez van, egyszerre gyönyörű és egyszerre rettenetes – a kiválasztott szándék és tett hősies és gyáva egyszerre.
Saját szellemed, önmaga megtermelte bódulataiban vergődsz, és mégis olyan tapasztalatokat szerzel, olyan világokat fedezel fel, melyet majd a színpadon az általánosan olvasható kódok világába plántálsz, és ezek hatása a szokványos hatások többszöröse lesz. Ebben a felismerhetetlen mélységben lapul, settenkedik a valódi katarzis forrása.
Valójában ez sem igaz teljesen, mármint a polgári igazságszolgáltatás mércéin feltételezésünk/állításunk biztosan elbukna.
Sőt, olykor, ha visszaolvasom, magam sem értem. Inkább érzem, olykor tapasztalgatom és hinni kényszerülök benne. Hinni és elhitetni azokkal, akikkel együtt táncoljuk ezt a szellemi és valóságos táncot.
Az egész jelenség amolyan transzcendens élményre emlékeztet.
Vagy mégsem.
Esetleg tévelygek? Az is lehet. Benne van a buliban.
Mégis, hiszem, hogy nem tévelygek. Legalább is úgy érzem, sejtem, remélem.
Csak elmondhatatlan. Alig megközelíthető. Még magamnak sem dekódolható mindig tökéletesen. Ezért sosem egzakt.
Nos, tanulság nincs.
Nekifeszülések vannak. Kicsi, szűk, megismételhetetlen tapasztalatok és egy csipetnyi mesebeli őszinteség önmagunkkal szemben.
Ezt azonban méltán nevezhetjük az alkotás tisztességének is.