N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

„Hatalmas problémában vagyok. Ha valaki jelen pillanatban megkérdezné tőlem, hogy melyik volt idén a legjobb olvasmányom, nem tudom, hogy ezt mondanám-e, vagy a Rengeteget. Valószínűleg mindkettőt, mert képtelen vagyok dönteni. Ugyan a kettő össze sem hasonlítható, de mindkettőt imádtam.

Már a fülszövegből sejtettem, hogy jó lesz ez a könyv, de magam is meglepődtem, hogy ennyire jó lett. Nyilván siettem vele, mert időre kellett olvasnom, de amúgy is nehezemre esett letenni. Már az eleje iszonyú izgalmas, tök jól felvezeti a világot és azt, hogy mi történt, bár az csak nagyon sokára derül ki, hogyan is keletkezett az a repedés és miért.

És a világgal már meg is fogott magának. Ahol vannak az orogének (vagy csúnya szóval roggák), akik érzik a Földet, és a tapasztaltak tudnak is vele bánni. Olyasmi, mintha földhajlítók lennének az Avatarból (mármint a rajzfilmsorozatból, nem a kék Pocahontasos filmből). Ők persze egy helyre tömörültek, ahol megtanulnak bánni a képességeikkel, egyébként meg nagyjából ki vannak utálva a társadalomból, mert milyen veszélyesek. Itt már rögtön bejön egy tök érdekes gondolat a kirekesztésről, ami újra és újra felmerül. Aztán ott vannak az Őrzők, minden orogénre jut egy, és sokáig nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Védik az orogéneket, de igazából az embereket védik az orogénektől. Fontos, hogy mindenki mellett legyen az Őrző, hogy megakadályozza, nehogy rosszra forduljanak a dolgok, és ezt egyszer tök jól el is magyarázzák, de közben meg nem igazán jók. Mármint nem ez a jó szó rá, mert nyilván nekik is megvan a saját nézőpontjuk, de az orogének szempontjából sokszor inkább rossz, hogy ott vannak. Főleg, minél idősebb az említett orogén. Tehát az elején még nem igazán tudtam őket hová tenni, főleg mivel az első Őrző, akivel találkozunk, tök jól elmagyarázza, mi a feladata, és miért is van ő ott, de később sikerült őket a megfelelő kategóriába beleraknom.”