A lelkétől megfoszthatatlan az ember

„A beáramlók leginkább csatlakozni kívánnak a helyi én-ek, Barbie-k világelfogyasztói hordájához. Tudják-e, hogy az mivel jár? Szeretnék-e például az európai kultúremberek nyomán a frissen fölbocsátott eszmedivatok és ideológiák léggömbjeit kergetni? Izgatja-e őket a bölcsességmentesség? No jó, most muzulmánok, de ha megismerik a nyelvet, iskolákat végeznek, újságot olvasnak, tévéznek, akkor majd vonzzák-e őket a futószalagon nevelt mai kicsi Voltaire-ek, Marxok, Hitlerek, Sartre-ok? Rákapnak-e a zene helyére léptetett zajra meg a rémfilmekre, a pornóra? A piára és a narkóra? Az ateizmusra? Emberként természetesen bírják az egyetemes tudást az igaz­ságról, a megszámlált földi napokról, ám vajon mikor lesznek készek üldözni a szépet, a jót, az igazat, a közösséget – másképpen szólva a kereszténységet? No nem úgy, ahogy régebben, hanem bennszülött természetességgel…

Beilleszkedés közben bizonyára harsogják majd ők is a szabadság-reklámdumát, de mikor érzik meg a torkukon a polkorrekt újbeszél nyelv nyakörvének szorítását? Majd csak akkor, ha vérükké válik a bennszülöttek véleménye: »a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő?«

De az ember mindenkor ember: leglefokozottabb állapotában, a dolgok szintjére lenyomott, termelő-fogyasztóvá silányított lényként is ember, mert lelkétől megfoszthatatlan. Bármikor fölébredhet és erőre kaphat. A lélek hasonlít a magyar nyelvre, amennyiben mindenkor teljes tudásával áll értője és szeretője rendelkezésére. Legyen az gyermek, dadogós vagy bűneiben vergődő szolga, aki már levegőt is parancsra vesz és rabságát trendinek hívja.”