Van valami a levegőben

„Csak nézem és nézem a Margitszigetnél meg a körúton tegnap este készült képeket, videókat. Szalai gólörömét, a szurkolói csoportok fotóit. Olvasom a diadalittas beszámolókat. Rég tapasztalt, felszabadult örömöt élhetett át mindenki, akit kicsit is foglalkoztat – sőt: megérint –, hogy mi van a nemzeti tizeneggyel. Túlértékelnék? Aligha. 50 éve nem volt ilyen futballsikerünk. Több volt ez bármelyik tétmeccsnél. Ez volt a visszatérés. Nem tudom, mi van a levegőben, de idén már nem először érzem ezt az örömöt.

(...)

És aztán ott van az Eb-s bemutatkozásunk, és tudom, tudom, ez »csak« egy meccs a bajnokságról, nem nyertünk meg semmit, mégis sikerült valami, ami évtizedek óta nem, ráadásul minőségi focit mutattunk, nem csoda, hogy ekkora az öröm. Az átok megtörése ebben az esetben ér annyit, mint az Oscar.

Valódi teljesítmények ezek magyar sportból, magyar kultúrából. Ráadásul iszonyúan szerethető karakterekkel – köszönöm, Röhrig Géza, köszönöm, Széll Tamás! –, akikből mindenki erőt meríthet a saját életéhez és teljesítményéhez, az is, aki egyébként nem készít Oscar-díjas filmet, nem vízilabdázza le a porondról egész Európát és nem készíti el a kontinens legjobb kecsegéjét.

A jó történeteink sora gyarapszik. Tehetünk még azért, hogy ez a valami maradjon a levegőben.”