„Ott áll most is a pápai trónus előtt az egyre fogyatkozó európai hívek tanácstalan serege, és megváltásra vár. Vagy legalább tanácsra. Mert összetörött az élet, a régi élet, az európai élet, mert semmi sem olyan, mint volt, és ez rettenetes.
Állnak a hívek, mert nem beszélhetnek szabadon az érzéseikről, gondolataikról, félelmeikről és keserűségükről, mert naponta alázzák meg őket a »modernség«, az »új világ« nevében, mert vége van a jólétüknek és biztonságuknak, mert úgy érzik, hogy lassan lángba borul körülöttük minden, mert a szabadságból valami iszonyat lett, amit már nem is értenek, mert már a természet is az ellenségük, mert már azt is szégyellniük kell, hogy keresztények, és az a legjobb, ha ezt nem hangoztatják, mert akkor megnézhetik magukat, és azt is szégyellniük kell, ha ragaszkodnak nemzetükhöz, hazájukhoz és hazájuk hagyományaihoz, mert akkor bélyeget sütnek a homlokukra az új hontalanok, a »modernek«, a gyökértelenek, az elviselhetetlenek; állnak a hívek, mert nem értik, hogy miért kell minden devianciát és elmebetegséget mosolyogva tolerálniuk, nem értik, hogyan válhatott a gyönyörű szép szabadság a betegek, a furcsák, az ocsmányak, a »mások« egyre bűzlőbb dagonyájává; állnak a hívek, mert rettegnek a rájuk törő idegenségtől, a mindent elözönlő, erőszakos, durva, elviselhetetlen tömegtől, amely öli, erőszakolja, gúnyolja, legázolja őket, és az ő javaikat akarja magának, minden ellenszolgáltatás nélkül, áll a tömeg, mert mindeközben a papjai azt mondják nekik, hogy tűrjenek, mert az a dolguk, sőt nyissák meg szívüket de rejtsék el hitüket, nehogy megsértsék a beözönlők felettébb nagy érzékenységét.