„Ott áll most is a pápai trónus előtt az egyre fogyatkozó európai hívek tanácstalan serege, és megváltásra vár. Vagy legalább tanácsra. Mert összetörött az élet, a régi élet, az európai élet, mert semmi sem olyan, mint volt, és ez rettenetes.
Állnak a hívek, mert nem beszélhetnek szabadon az érzéseikről, gondolataikról, félelmeikről és keserűségükről, mert naponta alázzák meg őket a »modernség«, az »új világ« nevében, mert vége van a jólétüknek és biztonságuknak, mert úgy érzik, hogy lassan lángba borul körülöttük minden, mert a szabadságból valami iszonyat lett, amit már nem is értenek, mert már a természet is az ellenségük, mert már azt is szégyellniük kell, hogy keresztények, és az a legjobb, ha ezt nem hangoztatják, mert akkor megnézhetik magukat, és azt is szégyellniük kell, ha ragaszkodnak nemzetükhöz, hazájukhoz és hazájuk hagyományaihoz, mert akkor bélyeget sütnek a homlokukra az új hontalanok, a »modernek«, a gyökértelenek, az elviselhetetlenek; állnak a hívek, mert nem értik, hogy miért kell minden devianciát és elmebetegséget mosolyogva tolerálniuk, nem értik, hogyan válhatott a gyönyörű szép szabadság a betegek, a furcsák, az ocsmányak, a »mások« egyre bűzlőbb dagonyájává; állnak a hívek, mert rettegnek a rájuk törő idegenségtől, a mindent elözönlő, erőszakos, durva, elviselhetetlen tömegtől, amely öli, erőszakolja, gúnyolja, legázolja őket, és az ő javaikat akarja magának, minden ellenszolgáltatás nélkül, áll a tömeg, mert mindeközben a papjai azt mondják nekik, hogy tűrjenek, mert az a dolguk, sőt nyissák meg szívüket de rejtsék el hitüket, nehogy megsértsék a beözönlők felettébb nagy érzékenységét.
És akkor a pápa elindul feléjük, lefelé a hosszú lépcsősoron, és a tömeg, a hívek serege örvendezni akar, részvétet vár és áldást. De a pápa átverekszi magát rajtuk, nincsen szava hozzájuk, inkább rájuk sem néz, hanem a hívek serege mögött fenyegetőző, öklét rázó, üvöltöző, erőszakoló, rabló és gyilkoló idegenség felé halad, arcán üdvözült mosollyal, és az idegenség fejét simogatja meg, az idegenség lábát mossa, az idegenséget gyámolítja, és a legnagyobb farizeusok módjára az idegenség elesettségét, gyengeségét, szánalomra méltóságát magasztalja. Pedig az idegenség soha nem fog megtérni az ő egyházához. Hanem, amint lehetősége lesz rá, elpusztítja majd azt. Így a pápa viselkedése, nagy jóindulattal csak öntetszelgésnek, farizeusságnak, magamutogató és hamis »szentferenckedésnek« nevezhető. A dalai láma nem ilyen. Ő messze van, és nem kötik az európai politikai játszmák sem, amelyeknek – a rosszindulatú magyarázatok szerint - a pápa is foglya. Őszentsége, a dalai láma – a világ legmigránsabb migránsa – látja a valót. És látja, hogy Európa a létéért küzd. Ő látja, hogy nem szabad befogadni mindenkit, hogy morálisan igazolható a beözönlés megállítása és távol tartása, ő tudja, vigyázni kell, nehogy arab országgá, országokká váljunk. Őszentsége, a dalai láma eddig a liberálisok egyik kedvence, az Európát elveszejtők egyik ikonja volt.
Hiszen messze volt, és nem nyilvánult meg az Európát elveszejtők dolgaiban. Mostantól a dalai láma pária lesz. Az igazi gyűlölködők, a farizeusok céltáblája.”