Mindannyian önmagunk doppelgängerei vagyunk

„A regénybeli kiadók, legyen szó a főhős munkahelyéről vagy azokról, amelyekkel az utazásai során kapcsolatba kerül, a válsággal magyarázzák, hogy nyitnak a minél meghökkentőbb, (cronenbergi értelemben) betegebb, de leggyakrabban simán hatásvadásznak látszó könyvek felé. A válság egyrészt lehet financiális, de ha a hatásvadászatot vesszük figyelembe, akkor inkább kulturális. Szerinted tényleg ennyire rossz a helyzet, a trash az új magasirodalom? Mennyire a kortárs kultúra kritikája ez a könyv?

A válságra a regényben valóban kétértelműen, financiálisan és kulturálisan is hivatkoznak. Ez az állapot azonban a kultúra tekintetében, leszámítva bizonyos szerencsésebb korszakokat, történelmi állandó. A társadalom önmaga konformizálásának intézményeit hozza létre, a kultúra ennek nem alternatívája, hanem egy ezek közül. Igen nehéz akár csak pillanatokra kitörni ebből a helyzetből, mindenesetre a könyv próbál differenciáltan viszonyulni ezekhez a dilemmákhoz. Az igazi kérdés szerintem nem az, mennyiben hódít a ponyva, vagy hogy mennyire válik nyomasztóvá a közízlés, hanem az, hogy mikor leszünk képesek kikeveredni a valóság bűvöletéből, abból a meggyőződésből, hogy ami létezik, a világ, itt van karnyújtásnyira, világosan megragadható, és az irodalomnak is valamiképpen »erről kell szólnia«. Persze ez az egész modern művészet központi kérdése, ennek ellenére a legfiatalabb generáció képviselőitől egyetemi professzorokig újra és újra megfogalmazódik ez a követelés. Még mindig a referencialitás szerelmesei vagyunk, olyasmihez ragaszkodunk, ami nincs. Én továbbra is ezt érzem aktuális problémának.

Ha viszont csak a könyvben szereplő meghökkentő, újszerű, más könyvekre koncentrálok, akkor úgy is feltehetném a kérdést, hogy ennyire jó a helyzet? Nőtt az olvasó tűrőképessége, nyitottabb, kíváncsibb? Mióta az első könyved megjelent, történt valami drasztikus változás a befogadás tekintetében?

Az olvasó nyilván maga dönthet róla, hogy a regényben megjelenő szinopszisokat badarságnak vagy éppen az innováció felé elkötelezett prózának gondolja. Ez a helyzet önmagában semleges, ebben az értelemben a »másságnak« itt nincs értékkaraktere, továbbá az elbeszélő is nyilvánvaló szkepszissel viszonyul a látványosan elkülönböződni kívánó irodalmi törekvésekhez (»kisállat-gótika« stb.). Nincsenek műszereim arra, hogy az olvasók ingerküszöbét méregessem, mindenesetre bírni sosem (csak) az extrémitást kell, a kérdés inkább az, hogy valaki készen áll-e különböző és akár egymásnak is ellentmondó esztétikai kódok és jelek értelmezésére.”