„»Ennyi! Ha már az egyik legaktívabb ellenzéki is menekül, tényleg nem lehet más a politika!«
A mindenkori ellenzéknek alapvetően három feladata volna: fék/gát legyen a kormány számára szükség esetén, folyamatos kontrollt adjon, illetve kormányképes alternatívát mutasson. A jelenlegi rendszerben, kétharmados kormánytöbbség mellett ez gyakorlatilag illúzió: a többség röhög a kisebbségen, és – kezében a fővonalas médiával – bármit keresztülvisz, amit csak akar. Meggyőződésem, hogy a kétharmad a legrosszabb, ami egy országgal történhet, a vízfejű hatalom születése a demokrácia gyengülése is egyben. Laikusként, nulla politikai ambícióval, de élénk közéleti érdeklődéssel értetlenül nézem, hogyan végzik sziszifuszi munkájukat az ellenzéki képviselők (és most ez alatt mindegyiküket értem, a kis, frakció nélküli pártok tagjait is). Egy 140 fölötti létszámú frakciónál éveket is lehúzhat az ember néma gombnyomó droidként, a kormánypárti megvalósítás elégedettségével, de a kis pártoknál brutális munkamennyiség van az erőforráshiány miatt, s mindez kiegészül még a parlamenten kívüli szervezeti munkával, az országjárással, médiaszerepléssel, reprezentációs kötelezettséggel, kampánymunkával… a kiégés és összeomlás veszélye óriási.
Nem érzem, hogy ne lenne meg bizonyos ügyek mentén a kellő összefogás (legutóbb pl. a földrablás ellen gyűjtött aláírást az MSZP és az LMP, de a Jobbik is egy platformon van a termőföldet védőkkel), viszont világos, hogy a parlamenti munka ebben a formában egy idegőrlő, rengeteg kudarcra ítélt, sikerélményt ritkán hozó, méltatlan támadásokkal tarkított, eszméletlen lélekjelenlétet igénylő daráló, amit a többség nem véletlenül hagy ott 2-4 éven belül saját testi-lelki egészsége érdekében. Nem ritkán pedig azért is, mert látja: a napi darálótól távol, kívülről talán többet tehet a számára fontos ügyekért, amelyek miatt a politikai pályát választotta. Azt gondolom, ebben az esetben mindkettőről szó van: a teljes telítődésről, de egyúttal a távolabbról tenni akarás vágyáról is, és az utóbbi azért mégis csak reményt ad. Schiffer nem arról beszél, hogy szakít akár pártjával, akár egy az egyben a politikával, hanem inkább azt ismeri be, hogy a jelenlegi szettingben a napi darálón túl, távolabbról többet tehet a szervezeti üvegplafon áttöréséért, és közben arra is marad esélye, hogy kiegyensúlyozottabb életet élhessen. Ki hibáztathatná ezért nyolc év négy embert is kimerítő munkája után?