5 mondat, amitől sokat csuklott Schiffer András az elmúlt 3 napban

„»Ennyi! Ha már az egyik legaktívabb ellenzéki is menekül, tényleg nem lehet más a politika!«

A mindenkori ellenzéknek alapvetően három feladata volna: fék/gát legyen a kormány számára szükség esetén, folyamatos kontrollt adjon, illetve kormányképes alternatívát mutasson. A jelenlegi rendszerben, kétharmados kormánytöbbség mellett ez gyakorlatilag illúzió: a többség röhög a kisebbségen, és – kezében a fővonalas médiával – bármit keresztülvisz, amit csak akar. Meggyőződésem, hogy a kétharmad a legrosszabb, ami egy országgal történhet, a vízfejű hatalom születése a demokrácia gyengülése is egyben. Laikusként, nulla politikai ambícióval, de élénk közéleti érdeklődéssel értetlenül nézem, hogyan végzik sziszifuszi munkájukat az ellenzéki képviselők (és most ez alatt mindegyiküket értem, a kis, frakció nélküli pártok tagjait is). Egy 140 fölötti létszámú frakciónál éveket is lehúzhat az ember néma gombnyomó droidként, a kormánypárti megvalósítás elégedettségével, de a kis pártoknál brutális munkamennyiség van az erőforráshiány miatt, s mindez kiegészül még a parlamenten kívüli szervezeti munkával, az országjárással, médiaszerepléssel, reprezentációs kötelezettséggel, kampánymunkával… a kiégés és összeomlás veszélye óriási.

Nem érzem, hogy ne lenne meg bizonyos ügyek mentén a kellő összefogás (legutóbb pl. a földrablás ellen gyűjtött aláírást az MSZP és az LMP, de a Jobbik is egy platformon van a termőföldet védőkkel), viszont világos, hogy a parlamenti munka ebben a formában egy idegőrlő, rengeteg kudarcra ítélt, sikerélményt ritkán hozó, méltatlan támadásokkal tarkított, eszméletlen lélekjelenlétet igénylő daráló, amit a többség nem véletlenül hagy ott 2-4 éven belül saját testi-lelki egészsége érdekében. Nem ritkán pedig azért is, mert látja: a napi darálótól távol, kívülről talán többet tehet a számára fontos ügyekért, amelyek miatt a politikai pályát választotta. Azt gondolom, ebben az esetben mindkettőről szó van: a teljes telítődésről, de egyúttal a távolabbról tenni akarás vágyáról is, és az utóbbi azért mégis csak reményt ad. Schiffer nem arról beszél, hogy szakít akár pártjával, akár egy az egyben a politikával, hanem inkább azt ismeri be, hogy a jelenlegi szettingben a napi darálón túl, távolabbról többet tehet a szervezeti üvegplafon áttöréséért, és közben arra is marad esélye, hogy kiegyensúlyozottabb életet élhessen. Ki hibáztathatná ezért nyolc év négy embert is kimerítő munkája után?

»Ezek szerint akkor lesz összefogás? Hála istennek!«

Kezdjük ott, hogy ezt a »fideszbérencezéssel« egybekötött »ellenzék ellenzéke« címkét sosem értettem: ugyan hogy lehetne egy hiteles ellenzéki párt fő célja pusztán hatalmi cél, nevezetesen az, hogy a Fidesz-kormány takarodjon, és a bukott baloldal álljon a helyébe? És ugyan hogyan volna elvárható az, hogy egy olyan kollektíva, amelynek egészen más gazdaságpolitikai víziói vannak, pusztán hatalomtechnikai okok miatt beálljon azok mögé, akik a Fidesz ellenfelei? Ha egy szervezet élesen bírálja a Gyurcsány- és Bajnai-kormány intézkedéseit, és egészen más alternatívákat kínál (mert kínál, tessék elolvasni többek között pl. a programjukat is), mégis hogyan várhatnánk, hogy pusztán azért hátat fordítsanak mindennek, hogy esetleg, talán matematikai esélye legalább legyen az Orbán-kormány kiszorulásának… vagy ha annak nem is, legalább elcsípjenek néhány széket a parlamentben?

Azt, hogy az LMP nem vesz részt a nagy baloldali összeborulásban, nem egy, két, esetleg kilenc ember találta ki különc szeszélyből, a különbözés – a helikopterség – vágyától hajtva, hanem született egy ésszerű, higgadt politikai alapokon nyugvó kongresszusi döntés, amelynek a szervezet – a PM-esek kiválásával – megfizette az árát, ezért érthető módon a továbbiakban is kitart mellette. Ez nem a frusztrált nagycsoportos duzzogása a sarokban, hanem az egyetlen logikus és elvhű döntés, amit az LMP szakmai és elvi szinten meghozhatott. Attól függetlenül, hogy a párt talán leggyakrabban felszólaló és nyilatkozó, tehát legaktívabb tagja Schiffer András volt az évek során, a bázisdemokrácia, amelynek mentén az LMP működik, összetett, árnyalt társasjáték, sokan, talán túl sokan is döntenek minden lényeges kérdésben: egyszerűen kisebbségben maradtak az összefogást propagálók. A közös döntésrendszer nem ritkán a hatékonyság rovására is mehet, hiszen így nem lehetséges azonnal reagálni az aktuálpolitika friss eseményeire, cserébe viszont a vezetők hatalmi visszaéléseire sincs lehetőség.”