Szövetségünk örök – Mária oltalma alatt Csíksomlyón

„Ismét sok kis remény gyúlt a lelkekben, s ez a sok kis remény az út során egyre csak több és több lett. A porták előtt mosolygó-könnyes szemek, az aprócska magyar falvak, s nagyvárosok állomásain integető kezek, lengő magyar, s székely zászlók, testvéri kiáltások csak gyűltek, gyűltek, végül pedig egyetlen nagy hitté dagadtak a Hármashalom-oltár körül szombat délután. Az együvé tartozás, a megmaradás ígérete, a Szűzanyába vetett hit szállt az ég felé az imádságos ajkakról, s a remény, hogy ha minden magyar megfogja minden magyar kezét, újra keblünkre ölelhetjük otthonunkat, a Kárpát-medencét.

Az ezeréves határon, az egykor büszkén magasodó Rákóczi vár romjain állva, vagy a Gyimesek mesebeli tájain kanyarogva – ahol székely, s csángó legendákat rejt minden forrás és szikla –, de leginkább a somlyói nyeregben, végigtekintve a hívek hatalmas tömegén jön rá az ember minderre. Ilyenkor a vándorfecske fészkére száll, az árva székely hazatalál. Minden magyar ember szívében újra lángra kell, hogy lobbanjon a már szinte hamuvá feledett ősi parázs, miszerint nemzetünk nem felejtheti el gyökereit, hitében, identitástudatában szilárdnak, rendíthetetlennek kell maradnia.

S mintegy égi bizonyítékként, amikor az utolsó feltöltődött szív is elhagyta a szent helyet, szivárvány ívelt át Csíksomlyó felett, hogy emlékeztessen a szövetségre Isten, s ember, Mária, s nemzetünk, magyar, s magyar között. Hiszen pihenjünk már akár a Mennyek országában, vagy küzdjünk itt lenn a földi életünkben, éljünk a Kárpát-haza vagy a világ bármely pontján, oldhatatlan kapocs köt össze bennünket egymással. Ezért egyenes szálfaként kell kiállnunk a népeknek zajló tengerét, mint a Hargita tetején égbe nyúló fenyők, amelyek inkább derékba törnek, semhogy meghajoljanak a viharban.  Ez a magyarság fájdalmasan szép sorsa, küldetése.”