Száz vasútat, ezeret! – China Miéville: Vastanács

Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.

(Petőfi Sándor: Vasúton)

Portálunk indulásakor az egyik legelső cikkünkben China Miéville-ről értekeztünk: a brit new weird-pápa hazai útja ugyanis annak ellenére elég rögös, hogy ötletektől duzzadó regényeit remek fordításban jelentették meg a kiadók. Először az Ulpius próbálkozott a Perdido pályaudvar, végállomással; aztán a Galaktika az Armadával; majd az Agave Könyvek vette át Miéville-t, és megjelent a Konzulváros, a Kraken és a Patkánykirály. A Bas-Lag- vagy másképp Új-Crobuzon-trilógia befejező részére egészen 2016-ig kellett várni: ismét a Galaktika vette át a stafétát, és végül a Könyvfesztiválra meg is jelent Vastanács.

Az én személyes történetem Miéville-el szintén érdekes. A Roboraptor könyvkritikusa, régi barátom és szerzőtársam, Pintér Máté lepett meg az Armadával még jó régen, talán egy karácsony vagy egy szülinap alkalmával. Azt mondta, hogy olvasott tőle egy fasza novellát a Galaktikában, szóval tuti jó a regény is. Valamiért azonban nem tudtam rávenni magam, hogy belekezdjek a kétkötetes könyvbe, az első 10-20 oldal nem fogott meg. Költözött tehát velem a könyv Győrből Szegedre, aztán Szegedről Győrbe, majd Budapestre.

Végül nem is ez lett az első Miéville, amit elolvastam, hanem a Konzulváros. Aztán a Kraken. Elég jó könyvek ezek: kicsit dagályosak, de iszonyatosan jó ötletekkel dolgoznak, nagyívű, furcsa történeteket mesélnek el. Mindegyik megköveteli az időt, hogy ráhangolódjon az ember a hangulatra. Aztán megvettem a Könyvudvarban akkoriban olcsón vesztegetett Perdidot, és Miéville az egyik személyes kedvencem lett. Itt kezdődik a Bas-lag univerzum. A három könyv laza kapcsolatban van egymással. Az Armada pár héttel a Perdido után indul, a Vastanács pedig húsz évvel a két első regény után játszódik.

Szóval mi is a helyzet Bas-Lagon? Miéville három kötetben megénekelt, rendkívül színes fantasy-világában egyszerre van jelen a mágia és a gőzpunk, a gólemek és a robotok (konstruktok), az osztályharc, a western, a disztópia, a kalóz-tematika és vagy ezer meg egy különböző faj az emberiség mellett. A fő helyszín Új-Crobuzon, London allegóriája, a magasvasútvonalakkal szabdalt világváros. Az elnyomó kormányzat alatt a város állandóan forrong: jobboldali milíciák; „újraformált”, gépi-állati szörnnyé változtatott bűnözők; kaktuszemberek; bogárfejű khepri menekültek; békaszerű, vízlakó vogyanojok; madárforma garudák; baloldali forradalmárok és szervezkedő munkások olvasztótégelye ez a hely.

A Perdido történetében egy szárnyát vesztett garuda szeretne újra repülni, ezért felfogad egy tudóst, aki azonban véletlenül egy pár nagyon veszélyes lényt szabadít el a városban, ahol a szakszervezetek szokás szerint forronganak, és valahol összeáll egy mesterséges intelligencia is. Az Armadában Új-Crobuzonon kívülre utazunk: az új főhős az előző regény eseményei miatt menekül el, hogy végül a kalózok úszó városában, a több száz hajóból álló Armadában kössön ki, ami éppen egy sosem látott szörny előhívására, és ezzel egy elképzelhetetlen kalandra vállalkozik.

Osztályharc, osztályharc, osztályharc

A Vastanács húsz évvel később veszi fel a történet fonalát. A terjeszkedő, ereje teljében lévő Új-Crobuzon háborúba keveredett egy távoli várossal, Tesh-sel, a városban pedig a háború borzalmai és az annak nyomán visszaeső termelés miatt magasra csapnak az indulatok. Forradalom készülődik, Judah Low, a gólemista pedig elindul, hogy megkeresse a sokak által csak legendának tartott Vastanácsot, a kontinenst átszelő vasútvonal elszökött munkásait, akik magukat szabadították fel évekkel azelőtt. Judah után indul a vadonba egy csapat forradalmár, miközben a városban egy bikafejű terrorista által vezetett sejt merényletre készül a polgármester ellen. Egy furcsa, öreg figura pedig, aki azt állítja magáról, hogy a legendás Félfohászos Jack harcostársa volt, az utcákat járja és spirálokat rajzol mindenhova.

A regény ugyanolyan gyönyörű, kimerítő leírásokkal operáló ötletorgia, mint Miéville összes többi regénye: csak a Vastanács mozgását annyiszor és annyiféleképp írja le a szerző, hogy belegebedünk. Az eddigi könyvekben sem látott módon furcsa, rémisztő szörnyek bukkannak fel (tíz oldalanként legalább egy), miközben a történet szépen lassan, de egy vonat állhatatosságával zakatolgat és bontakozik ki. A regény első harmadánál mondjuk hirtelen megállunk, hogy a szerző hosszú visszaemlékezésben mesélje el, mi a fene is az a Vastanács – ez kicsit megakasztja a cselekményt, ami egyébként összességében jó fordulatokkal operál, bár ezek csak egészen a végén fizetődnek ki.

Ez talán a legpolitikusabb kötet, amit a szerzőtől magyarul olvashattunk: China Miéville sosem rejtette véka alá baloldali nézeteit, minden regényében jelen van valamilyen formában az elnyomott osztályok harca, de ez a regény erre van kihegyezve. A saját sorsukat kezükbe vevő munkások küzdelme, az „újraformálás” során szörnyekké változtatott emberek felszabadítása a főmotívum, az elnyomó rendszer elleni küzdelem az igazi alany ebben a történetben, az ennek testet adó szereplők drámája tulajdonképpen el is törpül a politikai mondanivaló mellett.

Ez már-már néhol már-már szájbarágásba, vagy elnagyolt karikatúrába megy át. Az Új Tollasok fasiszta paramilitáris szervezetének szándékairól például nem tudunk meg semmit, ahogy az sem pontosan világos, hogy miért éri meg az ilyen szintű elnyomás a hatalmon lévő pártnak. Az pedig már tényleg teljesen didaktikus, amikor a kezelők nevű, kéz-alakú parazita fajból a „jobbkezek” a kormányt, a „balkezek” pedig a felkelőket támogatják.

A kötetet a szerző szövegeivel eddig dolgozó Juhász Viktor kezdte fordítani, de a nagy része Tamás Gábor keze munkáját dicséri: az új fordító remekül vette az akadályokat, az angolul még jó nyelvtudással is nehezen olvasható Miéville mondatai és szózsonglőrködései továbbra is gördülékenyen hatnak magyarul. A borítóért már kevésbé vagyunk oda, főleg, hogy mint a Molyon valaki kommentben rámutatott, ez a kép a harmadik találat a Google-ben „steampunk train” kifejezésre, de ez legyen a legnagyobb bajunk.

A Vastanács talán nem az a könyv, amit szívesen egy Miéville-szűz kezébe adnék, de a rajongók nem fognak csalódni. Azt pedig csak remélni merem, hogy ezzel nem ér véget a szerző hazai története: kiadásra vár még két novelláskötet mellett a fontos díjakat begyűjtő krimi-fantasy, a The City and the City; idén pedig új kötettel is jelentkezik a szerző.

*

China Miéville: Vastanács
Metropolis Média, 2016. 496 oldal.

Itt bele is lehet olvasni a kötetbe.