Jegybanki história

„Antagonisztikus ellentétek feszülnek közgazdászok és közgazdászok, politikai táborok, valamint a haladó értelmiség és a levidékizett jobboldaliak között. Aki »jobbról« érkezett, s vállalja is konzervatív értékrendjét, az bugris és mucsai paraszt itt »fenn«, szemben a belvárosi, rózsadombi – úgynevezett – elittel. Azzal a pár száz vagy ezres nagyságú csoporttal, amely nem képes beletörődni abba: már nem ő fújja a passzátszelet. Még ha a befolyása most is jelentős és kiterjedt.

Bizonyára megfigyelték már, hogy amikor »jobbos« irányultságú jegybankelnök vezeti az intézményt, egyfolytában célkeresztben tündököl a Magyar Nemzeti Bank. Bod Péter Ákos, Járai Zsigmond és Matolcsy György – ők, ha leénekelték volna a csillagot az égről, akkor sem értek volna fel a Surányi György és Simor András fémjelezte magasságokig.

Úgyhogy nincs és nem is lehet semmilyen szakmai érv a Matolcsy-féle monetáris politikai irányvonal mellett. A »szakma« kicsi, belterjes, nagyképű. Évtizedek óta. S aki nem azt a fajta közgazdasági doktrínát fújja, mint az elitista társaság, úgy ki lesz penderítve a »szakmából«, hogy azt is elfelejti, mit jelent az alapkamat.

Szomorúan lehetne mindezt konstatálni, de nem tesszük.

Mert pont az elmúlt három év monetáris politikája bizonyította, hogy lehet versenyképes egy jobboldali színezetű vezetőség is a túloldallal szemben, amely hiába állítja magáról: letéteményese a hazai közgazdasági tudásnak.

Fogadni mernék, hogy Matolcsy és csapata bekerül a közgazdaság-történetbe, méghozzá előkelő helyen elemzik és magyarázzák majd szakértők, hogy elnöksége alatt, az intézkedéseknek köszönhetően megteremtődött a monetáris autonómia. Ráadásul sikeresen, hiszen csökkent a külső sérülékenység, a piaci hozamkörnyezet alacsony, a növekedési hitelprogram pedig a vállalati hitelezés még nagyobb csökkenésétől óvta meg a pénzügyi közvetítői rendszert.”