A Századvég-paradoxon

„Úgy tűnik, az »akták« idejét éljük: most épp a jegybankiak vannak soron, míg korábban a sajtó a Századvég-aktákat böngészte éjt nappallá téve. A két ügy között több hasonlóságot is felfedezhetünk, és különös érintkezési pontjuk, hogy a kormányzati agytröszt nagy nehezen kiperelt iratait az a VS.hu tette közzé, amelyet nem sokkal később szabályosan romba döntött a jegybanki alapítványok támogatási listáinak napvilágra kerülése. A közérdekű adatokhoz való hozzáférés nehézségeit leszámítva azonban a Századvég és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) esete számos tekintetben különbözik. Már csak nagyságrendjüket tekintve is, mert bár a Századvégnek az évek során kifizetett négymilliárd forint sem kevés, ez az összeg eltörpülni látszik a mellett a közel 260 milliárd forint mellett, amellyel a nemzeti bank által létrehozott alapítványok rendelkezhettek. Az előbbi mondjuk a Magyar Nemzeti Filmalap éves költségvetéséhez mérhető, míg az utóbbi olyan komplett társadalmi alrendszerekéhez, mint a hazai felsőoktatás.

Vannak azonban más különbségek is. Az MNB-ügy gyakorlatilag arról szól, hogy az atyáskodó állam kitermelte a maga atyáskodó jegybankját, amely úgy érzi, a rábízott közpénzt úgy használhatja fel, ahogy üdvösnek látja – ilyenkor is megtartva azért a bevett sorrendet. Először kapnak belőle a rokonok és az üzletfelek, aztán a maradék hasraütésszerűen mindenféle csip-csup ügy támogatására fordítható. Ha pedig botrány kerekedne belőle, a rokonok, üzletfelek elég edzettek ahhoz, hogy továbbra is nyugodtan aludjanak, a csip-csupok meg – könyvkiadók, folyóiratok, tudományos műhelyek, amelyeknek létfontosságú volt a viszonylag szerény támogatás – törölgethetik magukról a rájuk fröccsent sarat. A Századvég ezzel szemben nem osztott pénzeket, hanem kormányzati megbízásokat kapott, amelyeket így vagy úgy, de teljesített. Éppen a teljesítés kapcsán állt elő az a helyzet, amit Századvég-paradoxonnak nevezhetünk. A sajtó ugyanis előbb a Századvéget kárhoztatta, mert állítólag értékelhetetlen elemzéseket készített, majd később a kormányt, amiért nem támaszkodott a Századvég elemzéseire. Pedig ha az előbbi igaz lenne, akkor a döntéshozókat csak dicsérni lehetne az utóbbiért.

Persze a helyzet ennél összetettebb. Aki látott már készülő közvélemény-kutatást, az tudja, hogy a nyers adatok önmagukban nehezen értelmezhetők, és olyan összefüggések is kiolvashatók belőlük, amelyek tényszerűek ugyan, de nem túl informatívak (ilyen például az, hogy a háromszobás lakásban élők nagyobb arányban hallottak a Magyary Zoltán közigazgatás-fejlesztési programról, mint a kétszobás lakásban élők). A VS.hu előbb ezekből az adatokból szemezgetett, majd közreadott egy csokorra valót a Századvég által adott tanácsokból is. Ezekről már nehéz lenne azt állítani, hogy nevetségesek lettek volna. Legfeljebb feleslegesek, legalábbis annyiban, hogy a kormány nem fogadta meg őket. Pedig a Századvég felhívta rá a figyelmet, hogy a Klik egy időzített bomba; hogy a korrupció árnyéka rávetül a Fidesz politikájára; hogy indokolatlanul sok stadion épül; vagy hogy a Fekete György vezette Magyar Művészeti Akadémia (MMA) a jobboldal szellemi hátországát is megosztja. Sokan érezzük úgy, hogy nem jártunk volna rosszul, ha lett volna némi foganatjuk ezeknek a baráti intéseknek, de – mint arra nemrég Lázár János volt szíves emlékeztetni – nem a Századvég kormányozza az országot.

Kérdés, vajon a kormány jól járt volna-e azzal, ha jobban odafigyel azokra a tanácsokra, amelyekre annyi közpénzt fordított. Hiszen ha a Századvégen múlt volna, talán még a rezsicsökkentésbe se kezdtek volna bele, amely aztán az előző ciklus politikai csodafegyverének bizonyult. És itt jutunk el a második Századvég-paradoxonhoz. A cég elemzői ugyanis olyan döntéseket is kockázatosnak ítéltek, amelyeket a kormány bátran meghozott, és végül nem is maradt el a politikai siker. Ha viszont nem a politikai hasznot, hanem a felelős kormányzást tartjuk szem előtt, akkor lett volna mit megfontolni a kormányzati agytröszt tanácsaiból – ahogy persze más intézmények, szervezetek tanácsaiból is. A kérdés, hogy politikailag jó szolgálatot tett-e a Századvég, akkor lenne releváns, ha a céget a kormánypárt vagy a Fidesz-frakció fizette volna a jogszabályok által meghatározott költségvetéséből. A megrendelő azonban a kormány volt, a tetemes cechet pedig az adófizetők állták, így csak az a kérdés vetődhet fel, vajon hasznosult-e a Századvég munkája a megalapozott, körültekintő döntés-előkészítés során.

Ennek épp az ellenkezője derül ki a nyilvánosságra került iratokból, ahogy általában nem sok jelét látni a megalapozott, körültekintő döntés-előkészítésnek. Ha lenne ilyen, nem volna Klik és MMA, rövidebb lenne a korrupció árnyéka, és kevesebb a stadion. A Századvégnek bizonyára az MNB alapítványairól is meglett volna a véleménye, sőt, ha megkérdezik, talán még a saját milliárdos megbízásairól is. No, az lenne az igazi Századvég-paradoxon.”