Illésbácsi, az orgazmusfaktor

„Úgy vélem, ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy kiről is van szó, vagy még inkább: miről. Az illésbácsi ugyanis nem ember, hanem egy jelenség, éspedig virtuális. Mi teremtettük. Nem sárból és még csak nem is sejtekből meg cukrászkötényből kivillogó ősz szőrszálakból, hanem saját magunkból. Semmi (de legalábbis elenyésző a) köze Barna Illés cukrászhoz: az illésbácsi egy impulzus, egy fíling (hogy trendi legyek), amely számunkra lépten-nyomon hiányzik.

Nekünk nincs szükségünk a katarzis olyan hagyományos és olykor nevetséges alternatíváira, mint esztétikum, hit, az emberi örömök olyan avíttas megnyilvánulásaira, mint ismeretszerzés, hivatás, altruizmus. Nekünk ezek túlságosan hosszadalmas ügyek, macerásak, hovatovább elég melósak is, de ami a legborzasztóbb: nem állhatunk eléjük V-betűt formáló ujjakkal talpig idióta vigyorban, hogy aztán rögvest kiposztolhassuk az Üzenőfalra.

Nekünk gyors és kevésbé kockázatos megoldások kellenek, streetfood-érzelmek, könny meg adrenalin – és akkor, hopp!, előttünk terem egy illésbácsi, egy buszról lezavart, aluljáróból kitessékelt, boltbankinemszolgált sírónénike (mindhárom ugyanazzal az egyetlen fotóval), egy lebiggyedt szájú cukikiskutya (autóból dobták ki, megvan a rendszám, verjétek agyon a rohadtakat). Ők lelki önkielégítésünk műizéi (genderfüggően behelyettesíthető), morális pornónk, érzelmi vákuumunk garantált semlegesítői. És már kattan is rendíthetetlen humanizmusunk igazolója, gyónásunk, megtisztulásunk záloga: A Megosztás.

S hogy mi lesz most velünk, miután Barna Illés bezárta (sírva!) a cukrászdáját (+Videó!) és véget érni látszik a történet? Ne aggódjunk. Órák kérdése csak, és megjelenik egy régi, békebeli tölcsér, benne egy szomorúra fotosoppolt csokoládéfagyival, alatta felirat: »Engem biztosan nem oszt meg senki...«

Ne vigyorogjunk, ne húzgáljuk a szánkat. Ott lesz a kép. Lájk is lesz bőven.”