Karinthy Frigyes négy nappal a halála előtt adott, soha meg nem jelent interjúja bukkant fel 86 év elteltével
A 22 éves, kezdő újságíró cikke az író halála miatt nem került nyomtatásba.
1989-ben, Trethon Judit felkérésére írtam meg A Káosz Szava című regényemet, és mivel Judit jelezte, hogy a Zrínyi Nyomda kiadója magyar néven 5000 példányban adná ki, angolszász álnéven pedig 30000-ben, túl sokat nem haboztam. Interjú.
„Kezdjük a neveddel, drága Mester! Hogy lettél te Jeffrey Stone?
Előbb John Caldwell lettem, Stone csak később. 1989-ben, Trethon Judit felkérésére írtam meg A Káosz Szava című regényemet, és mivel Judit jelezte, hogy a Zrínyi Nyomda kiadója magyar néven 5000 példányban adná ki, angolszász álnéven pedig 30000-ben, túl sokat nem haboztam. Már nem tudom, miért választottam a Caldwell nevet, mint hogy egy évvel később a Jeffrey Stone név is csak úgy, zsigerből jött. A későbbiekben még egy halom írói nevem lett; ennek oka, hogy nem akartam keverni a különböző stílusokat, avagy a megkezdett sorozataimat. A Káosz-ciklus eleje és az Éj-trilógia például párhuzamosan futott, de írtam közben más regényeket is; azt akartam, hogy már pusztán a nevek által megkülönböztethető legyen. Írtam én Mark Wilson, David Gray, Donald H. Wisdone, Hombre Jimenes, Pacheco Fernandes, Julia Gianelli vagy épp Jessica J. Brutal és még vagy fél tucat más néven is. Néha a kiadó mondta meg, milyen nevet szeretne – főként romantikus regények esetében –, én pedig nem vitatkoztam. Most sem szokatlan, hogy az írók álnevet választanak, de a kilencvenes években, amikor én kezdtem, a szórakoztató irodalomban az eladási adatok is igazolták, hogy a „külföldi” írók művei sokkal kelendőbbek. (…)
Szeretem az általad írt, egyéni stílusú regényeket, de a szerkesztői munkásságod az, ami szerintem példa nélküli a magyar tudományos-fantasztikus könyvkiadásban. Egyszer megpróbáltam összeszámolni, hány fiatal, pályakezdő magyar szerzőt segítettél megjelenési lehetőséghez. Száz fölött feladtam. Te még számolod?
Nem, nem számolom. Miközben döntéseket hoztam, mindvégig emlékezetemben tartottam, nekem mennyire nehéz volt eljutni a lelkes amatőr időszakból az első professzionális publikációig. Nagyjából tíz év. Miután nekem összejött, igyekeztem segíteni azoknak, akiket arra alkalmasnak véltem. Ismét az a szempont került előtérbe, amire már fentebb is utaltam: azokat az írókat preferáltam, akiknek a művei, a személyisége nekem is szimpatikus volt. Néha meg is vádoltak azzal olyan írók, akiknek nem adtam meg a lehetőséget, hogy a Cherubion „belterjes”, de ez sosem zavart. Még ha elmulasztottam is jó írókat, olyanokat sosem akartam támogatni, akiket idegennek éreztem a mi stílusunkban. Vagy akikkel emberileg nem találtam meg a közös hangot. Sokan indultak az én segédkezésemmel, majd’ mindőjükre büszke vagyok. Ám ez kétirányú utca. Én megláttam bennük a fantáziát, adtam nekik lehetőséget, ők pedig éltek vele… És ezzel nem csak a saját pályafutásukat indították el, de a Cherubion kiadó stabilitásában is jelentős szerepet játszottak. Akadtak olyanok, akik már csaknem kész íróként érkeztek hozzám, alig-alig kellett tanácsot adnom nekik… Vagy csak észrevételeztem pár apróságot, hogy én mit oldanék meg másként. Ők valószínűleg akkor is megtalálták volna az útjukat (más kiadóknál), ha én nem figyelek fel rájuk… Persze aztán jöttek olyanok is (jóval nagyobb számban), akikben megéreztem a tehetséget, de az írástudásuk folyamatos javítgatásra szorult. Én bennük érzem azt, amiben a legtöbbet adhattam: foglalkoztam velük személyesen – személyre szabottan –, próbáltam rámutatni a hibáikra, megoldásokat javasolni vagy épp tippeket adni. Mindegyikükben megvolt a tehetség (szerintem), de talán épp ez a picike noszogatás, csesztetés kellett, hogy kiteljesedhessenek. Fogalmazzunk úgy: nem tartom magam kiemelkedő szerkesztőnek, hisz’ néha lusta vagyok utánanézni olyan részleteknek, hogy egy adott történelmi korban a szereplők mit ihattak, mit ehettek, vagy milyen ruhákat hordhattak… Viszont arra büszke vagyok, hogy elég jól beleláttam írótársaim, a barátaim lelkébe (és nem csak láttam, oda is figyeltem), és a lehető legőszintébb segítőkészséggel igyekeztem a hasznukra lenni. Talán nem tévedek nagyot, amikor azt mondom, a többségük jó szívvel gondol rám, és a barátjának tekint, még akkor is, ha azóta már egy más kiadónak dolgozik. Neveket felsorolni szándékosan nem szeretnék. Némelyek közülük híresebbek, ismertebbek lettek. Mások kevésbé. Nekem egyformán a barátaim.”