Sykes-Picot: a Közel-Kelet káoszának eredője

Vendégszerzőnk, Iványi Márton írása

Száz éves az a Közel-Kelet, amelyet a mai formában ismerünk. A brit Sykes és a francia Picot egyezménye több mint 400 millió arab kollektív tudatában a mai napig árulásként van számon tartva. Az 1916. május 16-i kétes (és titkos) megállapodás számukra a függetlenség és a saját államiság minden reményét szertefoszlatta. Egyszersmind elhintette azon vég nélküli konfliktusok magvát, amelyek szakadatlanul sújtják a térséget, és mostanra azt az összeomlás szélére sodorták.

1915 végén a hagyomány szerint egy Mark Sykes nevű báró felvetette szűk brit vezetői körben, hogy egy ’E’ betűvel kötné össze az akkortájt az Oszmán Birodalom bejrúti vilajetéhez tartozó Akko város angol Acre elnevezésének utolsó betűjét a moszuli vilajet területén található Kirkuk utolsó ’K’ betűjével (Barr, 2012: 12). Ezáltal brit irányítású övezetek jöttek volna létre az Oszmán Birodalom romjain. A jelenlevő brit kabinettagok belementek Sykes brit hatalmi érdekeket érvényesíteni igyekvő elképzeléseibe az első világháborús ellenség kárára, majd hosszabb huzavona és a „részleteket” illető nézetkülönbségeket követően a hasonlóan ambiciózus tervvel előrukkoló franciák is.

A világháborús ellenség majdani vereségét és állami kötelékeinek felbomlását papírra vetve a felek egy-egy brit, illetve francia mandátumterületre (vagyis érdekszférára) osztották fel az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozó, Földközi-tengertől az Arab- (Perzsa-) öbölig, Kelet-Anatóliától a Sínai-félszigetig húzódó térséget. E mandátumterületek, illetve későbbi országhatárok 1916. május 16-i kijelölésével a nagyhatalmak megrajzolták egyben azt a vektort is, amely a véget nem érő konfliktusok irányába mutat a térségben.

*

A térségben megtalálni az államiságnak olyan ősi hagyományaival rendelkező országokat, mint Egyiptom vagy Irán. Olyan földrajzi-politikai alakzatokat is látni, amelyek modern létüket nagy államalapítóknak köszönhetik, mint például Törökország Musztafa Kemál Atatürk pasának, vagy Szaúd-Arábia Szalmán ibn Abdu’l-Azíz asz-Sza’úd királynak.

Libanon, Izrael, Szíria, Jordánia és Irak ugyanakkor a térség Mark Sykes és Francois Georges-Picot (annyi mint: Anglia és Franciaország) által gondozott (mostoha)gyermekei, amelyek eredendően problematikusak. Hiszen e mesterségesen kreált új „nemzetállamok” államainak megrajzolásakor a nagyhatalmak egyáltalán nem vették tekintetbe a történelmi hagyományokat, a közösségek népcsoportok szerint tagozódó vagy vallási színezetű felépítettségét. Ahogy a legkülönfélébb minőségekben megmutatkozó, ugyanakkor egymással versengő azonosságtudatokat – egyszóval az őslakosok igényeit – sem. Láttunk már ilyet.

Sykes-Picot eredményeként francia uralom alá került (volna) a kelet-anatóliai Mersin, az észak-iraki nagyváros Moszul, az ősi kikötőváros Türosz és olyan szíriai nagyvárosok is, mint Damaszkusz, Aleppó, Homsz és Hama. Nagy-Britannia pedig megkapta a mai Irak olyan nagyvárosokkal jelzett területeit, mint Bagdad és Baszra, továbbá a Perzsa-öböl menti tengeri kijárattal rendelkező Kuvaitot. Fennhatósága az iraki Kirkuktól Jordánián át a Sínai-félszigetig ért. Palesztinával – melyre a cári Oroszország is igényt formált – nem jutottak dűlőre a felek, ezért azt sorsának későbbi tisztázásáig nemzetközi közigazgatás alá helyezték.

E Sykes-Picot nevével fémjelzett folyamatokat akár groteszknek is tekinthetnénk olyan szemléletes városi legendák nyomán, mint a Churchill állítólagos „csuklása (vagy tüsszentése)”, amely egy látszólag indokolatlan, hirtelen, homorú vonal húzását idézte elő Transzjordánia keleti határán 1921-ben.

Csakhogy a megállapodásban foglaltak a világ legzavarosabb, legkevésbé stabil térségének az alapjait helyezték le. Talán sehol a Földünkön államok csoportja nem tapasztalt még ennyi háborút, polgárháborút, katonai puccsot, terrortámadást, mint az azóta eltelt évtizedekben a Közel-Kelet.

*

Kezdve mindjárt azzal, hogy e megállapodás pontjai szöges ellentétben álltak Henry McMahon egyiptomi brit katonai főbiztos 1915-ben Husszein ibn Ali mekkai nagyserifnek levélváltásuk során tett ígéretével. Ekkor ugyanis a britek azt ígérték, hogy támogatni fogják, hogy az arab területeken független arab királyság jöjjön létre az araboknak az Oszmán Birodalom ellen folytatott háborúban történő részvétele fejében. Végül a versailles-i békekonferencia nem tartotta be e brit ígéretet, ahogy különben Arthur Balfour brit külügyminiszter brit cionistáknak az első világháború idején tett abbéli ígéretét sem, hogy támogatni fogják a palesztinai zsidó állam létrehozását.

A mekkai nagyserif fia, Fejszál végül meghívást kapott a versailles-i békekonferenciára is. Területi igényei nem teljesültek, ennek ellenére hajlandó volt kompromisszumra mind a britekkel Mezopotámiát, mind a cionista mozgalommal Palesztinát illetően. Azt követően, hogy 1919-ben az angolok kivonultak Szíriából, hogy átadják a területet a franciáknak, 1920-ban a szíriai nemzeti kongresszus Nagy-Szíria királyává választotta Fejszált. A franciák vasököllel sújtottak le a kibontakozó felkelésre, Fejszált száműzték és megalakult a francia mandátumterület.

Az iraki brit mandátumterületen 1920-ban felkelés tört ki az oszmán gyarmatosítókat felváltó britekkel szemben, ám ezt Nagy-Britannia indiai (!) erőinek segítségével véreskezűen verte le.

E közismert törékenységen túl az adott helyszíneken még békeidőkben sem igen beszélhetünk sikerekről. Hanna Mina szíriai kortárs szerző az Emlékezet kikötője (arabul: Marfa’ aḏ-Ḏākira) című művében a térség francia „gyarmatosítását” az Oszmán Birodalom által folytatott gyarmatosítás meghosszabbításaként láttatja. Lényegében ugyanannak a helyieket kizsákmányoló és alávetettségbe taszító, erőforrásaikat kimerítő és kifosztó éremnek a másik oldalaként. Az önéletrajzi ihletésű mű e folyamatokat egy, a poros országút szélén, a rekkenő hőség elől egy fügefa tövébe húzódó, kilátástalan mindennapjait tengető észak-szíriai család nyomorán keresztül mutatja be. Hagyományos, selyemhernyó-tenyésztésen alapuló életformájukat fokozatosan felszámolja a külföldi eredetű, modern technológia a maga társadalmi-gazdasági viszonyokat átrendező mintáival.

*

Sykes-Picot-val természetesen nem értek véget a térség megpróbáltatásai. A hidegháborús szuperhatalmi erőpróbák kontextusában több ízben felhasználták a fentiekből is adódó törésvonalakat a különféle geopolitikai célok szolgálatában mindkét oldalon. Messze a teljesség igénye nélkül, a trumani, eisenhoweri stratégiai törekvések nemcsak a radikális iszlámot erősítették fel igény szerint a pánarab nacionalizmus és kommunizmus visszaszorítása érdekében (pl. a Muszlim Testvérek Társaságát is Gamel Abd en-Nasszerrel szemben); hanem a maguk hideg, könyörtelen érdekérvényesítő racionalitásával palotaforradalmakat és puccsokat előidézve buktatták meg például II. Fejszál királyt Jordániában 1958-ban, vagy épp az ő névrokonát, Fejszált juttatták hatalomra testvére asz-Szaúd ellenében Szaúd-Arábiában 1964-ben (Massad 2015: 81-82).

A száz évvel ezelőtti új, poszt-oszmán rend meglepően nagyszabásúnak és robosztusnak tűnt, amilyenek azon konfliktusok is, amelyeket ezen önkényes, háború utáni „rendezés” idővel előidézett. Idővel ezen előzmények kiegészültek, és azóta is együtt hatnak olyan tényezőkkel, mint az arab-izraeli konfliktus kibékíthetetlensége, a folytonos külföldi (amerikai, európai és orosz) beavatkozások, az arab politikai elitek kudarcai, a diktatórikus szociológiai szerkezetek, az olaj felfedezése a térségben és a klimatikus kihívások.

E történelmi előzmények röppályája a jelenig ér, és túl is mutat azon − egyebek mellett azért is, mert az Iszlám Állam egyik bevallott célja, hogy „szöget verjen Sykes-Picot koporsójába”. A történelem iróniája folytán e kétes hátterű terrorszervezet addig kovácsolhat eszmei és mobilizációs tőkét ebből az egykori szégyenteljesen önző megállapodásból, amelyet eltemetni kíván, amíg annak öröksége fennáll.

***

Források:

Barr, James(2012). A Line in the Sand: Britain, France and the Struggle That Shaped the Middle East. Simon & Schuster. Simon & Schuster.

Massad, Joseph (2015). Islam in Liberalism. The University of Chicago Press.