Az aszály gyilkos radikalizmusáról

Vendégszerzőnk, Sayfo Omar írása

A közel-keleti radikális iszlám sokszor a klimatikus kihívásokra, pontosabban az azok miatt bekövetkező gazdasági, társadalmi és identitásbeli változásokra adott válaszként is értelmezhető.

Az elmúlt kilencszáz év legnagyobb szárazsága sújtja a kelet-mediterrán térséget − állítja a NASA egyik márciusi tanulmánya. A fák évgyűrűiből és földtani adatokból nyert információk szerint az 1998-ban kezdődő és máig tartó ciklus kétszer olyan száraz, mint a fenti időszak bármely hasonló periódusa. Ezen tények ismételten rámutatnak a Közel-Kelet válságainak egyik legfőbb okára. Miközben a legtöbb elemző továbbra is az elavultnak vélt társadalmi struktúrákat, rövidlátó diktátorokat, egymással versengő nagyhatalmakat, középhatalmakat, vagy egyre inkább magát az iszlámot teszi felelőssé a Közel-Kelet válságaiért, a klimatikus, környezeti okokról méltatlanul kevés szó esik.

Ez aligha véletlen.

A weberi individualizmuson alapuló nyugati gondolkodásmód a világ középpontjába a mindenhatónak hitt embert állítja, sokszor megfeledkezve arról, hogy ő maga is a környezete által diktált kényszerpályán mozog. Ezzel szemben a közel-keleti ember, akivel a természet nem bánt bőkezűen, tudja, hogy sorsa Allah kezében van. Pár csepp eső, tenyérnyi legelő... Isten akarata nélkül halálra van ítélve. Ha pedig Isten úgy akarja, az utolsó csepp vizet, az utolsó tenyérnyi legelőt akár vér árán is el lehet venni. Nem véletlen, hogy az 1967-es arab-izraeli háború célja például éppen a stratégiai fontosságú vízforrások birtoklása volt.

A világ muszlim lakosságának nyolcvan százaléka éppen a klímaváltozás és a szárazság által leginkább terhelt régiókban, a Száhel-övezetben, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép Ázsiában él. Ezen belül a World Resources Institute statisztikái szerint a világ 33 súlyos vízhiánnyal küzdő országa közül 14 a közel-keleti és észak-afrikai térségben van. A világon talán sehol nem olyan húsba vágó a vízkészlet csökkenése, mint a Közel-Keleten.

Egyiptomban 1947-ben még évente 2500 köbméter víz jutott egy emberre, ami 2013-ra 660 köbméterre apadt! A szárazság miatt az iraki árpa- és búzatermelés 95 százalékkal csökkent, a datolyapálmák száma pedig 33 millióról 9 millióra zuhant. A Közel-Kelet legnagyobb állóvize, az iráni Urmia tó 1996 óta vízkészletének 95 százalékát elveszítette. Iszfahán Dunájának, a Zayanderudnak a medre pedig 2010 óta csontszáraz.
És még nincs vége. Szaúd-Arábia 2016-tól teljesen felhagy a gabonatermeléssel. Jemen fővárosában, Szanaaban a talajvíz szintje évente átlagosan hat méterrel (!) csökken, így ENSZ-becslések szerint a közel kétmilliós város alig egy évtizeden belül kifogy az ivóvízből.

A helyzet a gázai övezetben a legtragikusabb, ahol a kutak vize a tengervíz beszivárgása és a megoldatlan csatornázás miatt már 95 százalékban ihatatlan, miközben a lakosság szaporodási rátája eléri az évi 3,2 százalékot. Megoldásnak egyedül a tengervíz lepárlása látszik. Ez azonban nem mindenhol opció. A Perzsa-öbölben éppen a hatékony lepárlás miatt nőtt meg a víz sókoncentrátuma, ezzel veszélyeztetve a flórát és faunát. Sikeres sólepárlók egyedül Izraelben működnek, ahol a Földközi-tenger víztömege és áramlásai miatt nem áll fenn hasonló veszély. Egy dollárcentért tizenhét liter ivóvizet tudnak tengervízből előállítani.

A környezeti romlás és a vízkészlet csökkenése nem csak a mezőgazdaságot, de a vízigényes iparágakat, ezáltal az érintett országok teljes gazdasági struktúráját is fenyegeti. Az ebből következő belföldi, pláne államközi migráció, a forrásokért meginduló küzdelem pedig szükségszerűen társadalmi átrendeződést, identitásválságot hoz magával, amelyből egyenes út vezet a háborúhoz és a vallási radikalizmushoz.

A folyamat élő példája Szíria. A huszonhárom milliós ország lakosságának harmada közvetve vagy közvetlenül a mezőgazdaságból élt, 2006 és 2011 között azonban minden korábbinál nagyobb szárazsággal kényszerült szembenézni. A fenti időszakban közel kétmillió vidéki − többségében szunnita muszlim − szír áramlott a nagyvárosokba, megélhetés után kutatva. A városok területének hozzávetőleg ötven százalékkal történő megnövekedését sem a gazdaság, sem az infrastruktúra nem volt képes követni.

Bassár al-Aszad, ahogy a forráshiányban szenvedő diktátorok és politikusok általában, elsősorban a saját támogatóinak és az erőszakszerveknek folyósított juttatások növelésével próbálta fenntartani a rendet. Nem véletlen, hogy az első Aszad-ellenes tüntetések éppen a szárazságtól leginkább sújtott északi és déli területeken robbantak ki, amelyekhez második körben a városok lecsúszott tömegei csatlakoztak.

Azt, ami ezután következett, mindenki ismeri: a hatalmát féltő rezsim vasököllel lesújtott a tüntetőkre, megindultak a hadseregből való dezertálások, harcok robbantak ki, az eseményekbe nagy- és középhatalmak is beavatkoztak, a felkelők egyre inkább radikalizálódtak, a korábban békés Szíria pedig a dzsihádizmus melegágyává vált.

Az események migrációs hullámot indítottak el, melynek eredményeként mára négymillió szíriai él az országhatárokon kívül, elsősorban a szintén vízhiányban küzdő Törökországban, Libanonban és Jordániában. Több mint félmillióan pedig Európa felé vették az irányt.

A szociológusok és antropológusok körében elfogadott tény, hogy a migráció a közösségek hagyományos struktúráinak fellazulását, felbomlását hozza magával. A tradicionális iszlám − de ugyanez vonatkozik a kereszténységre is − nem csak vallás, hanem kultúra is egyben. A rítusok sokszor vallástól független szokásokkal keverednek, a vallásinak tartott szabályokat, értékeket társadalmi konszenzus övezi, a vallási tekintélyek pedig fontos társadalmi szerepeket töltenek be.

A klimatikus okokból lakhelyüktől és kapcsolatrendszerük egy részétől elszakított tömegek számára korábbi vallásuk könnyen irrelevánssá válik. Biológiai szükségleteik és érvényesülésük érdekében szükségszerűen újraértelmezik saját identitásukat, az újraszerveződő társadalmak pedig új eliteket termelnek ki, amelyek a régiekkel szemben relevánsabb válaszokat adnak és újraosztják a vagyont.

Ahol a társadalmak identitásának fontos eleme a hit − ahogy ez a Közel-Keleten és az iszlám világban is jellemző −, ott elengedhetetlen, hogy fontos szervezőelemmé váljon a vallási hovatartozás. Ennek funkciója sokrétű: életcélt, reményt és erőt ad az egyébként tehetetlenségre kárhoztatott egyénnek. Segíti az új, a túlélést és érvényesülést támogató közösségek létrejöttét, és az azokon belüli szolidaritás kialakulását. Ha pedig harc robban ki, a vallás − pontosabban annak szükségszerűen radikális értelmezése − mobilizáló erőként és morális felhatalmazásként szolgál a riválisokkal szembeni akár legkegyetlenebb fellépésre is.

Mindezek ismeretében nem véletlen tehát, hogy a mai szíriai és észak-libanoni szalafiták jelentős része a klimatikus migránsok közül kerül ki. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az Iszlám Állam szép számmal tud soraiban olyan iraki szunnitákat, akiknek egykor földműveléssel foglalkozó törzsei elvesztették megélhetésüket és a városokba áramlottak. De egy távolabbi példával élve: a nigériai Boko Haram gyermekkatonáinak jelentős része szintén olyan egykori földműves családok sarja, melyek a szárazság miatt bádogvárosokba szorultak.

Az, hogy az iszlám világban egyre inkább nő a vallási intolerancia és radikalizmus, nem elsősorban a vallás dogmáinak, pláne nem a Koránnak, hanem sokkal inkább a klíma által diktált biológiai és társadalmi igényeknek köszönhető. Aligha fér kétség ahhoz, hogy hasonló körülmények között katolikus keresztények, buddhisták vagy zen hívők is radikalizálódnának. Ha pedig az egyébként etnikailag és vallásilag sokszínű régiók homogének lennének, az emberek akkor is hamar találnának olyan különbözőségeket, melyeket zászlajukra tűzve harcot indíthatnának az alapvető forrásokért.

A Közel-Kelet klimatikus válságának orvoslásához olyan hosszú távú tervek kellenének, amelyek kialakítására éppen a helyzet instabilitása miatt nincs lehetőség. Ez pedig egy dolgot jelent: még több vért, még több menekültet és a jelenleginél is elterjedtebb vallási radikalizmust a Földközi-tenger déli, keleti és északi partjainál egyaránt.