Ó, Európa!

Vendégszerzőnk, Hans-Henning Paetzke Magyarországon élő német író és műfordító írása

Mennyire megértem azokat az embereket, akik a származásuk szerinti hazájukat a hátuk mögött hagyják, hogy máshol kezdjenek új életet! Én sem láttam a saját országomban perspektívát a magam számára: börtön és foglalkozási tilalom után egyik kommunista országból egy másik, kevésbé diktatórikus, de ugyanúgy államszocialista országba, Magyarországra jöttem 1968-ban – ahogy egy keletnémet kommentátor nevezte, „disszidáltam Keletre”. Nagyjából 1973-ig tartott, mire rájöttem, hogy egy puha diktatúra is diktatúra, úgyhogy újra magamhoz ragadtam a kezdeményezést, és hamis útlevéllel az NDK-NSZK határon keresztül a hazám másik felébe szöktem. Akkoriban ismertem fel, hogy sem Kelet-, sem Nyugat-Németországban nem látnak szívesen. Egyrészt a fasiszta és a szocialista népboldogító ideológiák közötti összemosódás, másrészt a semmitmondás demokratikus-ideologikus erotikája zavart.

Egy lengyelországi, galíciai őseim földjén történt rövid kísérlet után 1991-ben bánatosan visszatértem Nyugat-Németországba. Lengyelországban egy el nem felejthető családi történet állt a beilleszkedésem útjába. Már mehettem volna Németország keleti részébe, ahol a persona non grata státuszom a történelem szemétdombján kötött ki. De mikor eszembe jutott a sok egykori náci, kommunista, az állambiztonságiak, a besúgók, és nem utolsó sorban a neonácik meg a begyöpösödöttek, akikkel az utcán, a kávézókban, a hivatalokban és az ismeretségi körömben találkozhattam volna; mindez visszariasztott. Úgy döntöttem, inkább visszatérek első emigrációm helyszínére, Magyarországra, ahol a Kádár által személyesen ellenem elrendelt élethosszig tartó beutazási tilalom szintén ott landolt, ahová az ilyen dolgok valók.

Micsoda irracionális döntés! Mintha Magyarországon nem lettek volna egykori nácik, kommunisták, állambiztonságiak és besúgók, nem is beszélve a neonácikról és az begyöpösödöttekről! Hát igen, a döntések gyakran irracionálisak, alig megmagyarázható életérzés kifejeződései. De száműzetésben valahogy kevésbé érintik az embert a dolgok. Ott vagy a kellős közepén, de közben mégis kívülálló vagy: szereztél magadnak egy új hazát, anélkül, hogy a régitől valójában megszabadultál volna.

A haza szorosan kötődik az életúthoz, a felvett kultúrához, az anyanyelvhez és a másik nyelvhez: az idegen szeretőhöz, aki sose fog igazán hozzád tartozni, de veled mégis összeforr, szóval a végén két identitásod lesz. Anélkül, hogy skizofrén lennél, lézengsz a két éned között.

*

De elég belőlem! A címszavakban elmondottakat muszáj volt előrebocsátanom, hogy megmagyarázzam: abszolút barátja vagyok azoknak, akik két világ között vándorolnak; és egyáltalán nem vagyok az ellensége sem a menekülteknek, sem a kalandoroknak, sem azoknak, akik elégedetlenek a hazájukban fennálló helyzettel. És főleg nem vagyok az ellensége a háborús és politikai menekülteknek, akiknek a fizikai és szellemi létezése akut veszélyben van.

Nem vagyok politikus, de természetesen tisztában vagyok a menedékjog intézményének a fontosságával, és tudom, hogy nekünk, akiknek minden tekintetben jobban megy – és nem is feltétlenül kiérdemelten – erkölcsi kötelességünk, hogy ne csapjuk be az ajtót azoknak az orra előtt, akik segítségre szorulnak.

De hány ember kényszerül szükségszerűen mégis az ajtó előtt maradni? Azért, mert nincs több hely, vagy mert az emberek nem akarnak több helyet csinálni azért, hogy oda idegeneket engedjenek be? Joga van-e a vendéglátónak a vendégeit kiválogatni, illetve meghívni? Esetleg joga van-e vendégeket hívni egy olyan lakásba, ami nem az övé vagy csak részben az övé? Vagy a lakástulajdonost arra kényszeríteni, hogy szédítően sok vendéget szállásoljon el? Ráadásul olyanokat, akiknek a nőkről alkotott képe nőellenesként is jellemezhető, ami konfliktushelyzetekben nemi erőszakba csaphat át, így sározva be a férfi ellenfél becsületét? Vendégeket, akik szexuális felszabadulásról álmodnak, az eddig az álomországba tartozó jólétről, új, békés hazáról, amely a régi hazától ne is különbözzön?

Szabad-e királyi többesben karokat kitárva kijelenteni, hogy menni fog, még akkor is, ha ellenállásba ütközik? És szabad-e falakat és kerítéseket építve védekezni a menekültáradattal szemben? Szabad-e az ilyen falakat a berlini fallal egy napon említeni, ha ezek nem az elmenekülést akadályozzák, hanem a behatolást? Szabad-e a milliószámra Németországba özönlő menekülteket a hitleri Németországból elmenekülő és máshol menedékjogban reménykedő zsidókkal összehasonlítani – mikor utóbbiak mintegy négyszázezren voltak, csak 0,5 százalékát kitéve az akkori lakosságnak? Meg szabad-e kockáztatni, hogy az iszlamista terror átterjedjen Európára és destabilizálja a demokratikus kormányokat? Magatehetetlenül nézzük-e a veszélyt, hogy az antizemitizmus Európában feltámadását ünnepelje? Ellentmondások ellentmondások hátán! Hiába érvelnek a politikusok és az úgynevezett jóemberek a múlttal, most a jelen és a jövő van napirenden.

Nem csak a szenvedésteli aktuális háborúknak, de az Európán kívüli országokban bekövetkezett népességrobbanásnak is tulajdonítható, hogy Európa a származási országokban feltorlódott problémák megoldásaként jelenik meg. A konfliktusaikat és az életérzéseiket Európába importálják. Miért nem importálják az USA-ba is, ha az a világ rendőreként jelentős felelősséget visel a bekövetkezett nyomorért?

Európához tartozik-e az iszlám? Részben, kétségtelenül. De még nem döntően! Jogában áll-e a többségi nemzeteknek az elhatárolódás és a ragaszkodás a többségi státuszhoz? Most nyújtja-e be a harmadik világ a számlát az elmúlt évszázadok gyarmatosításáért, a térség népének kizsákmányolásáért? Ha ez így igaz, akkor adódik a kérdés, hogy mi közük mindehhez a visegrádi országoknak? A migránsok aligha látják saját perspektivájukat Kelet-Európa szegényebb országaiban, mindannyian az Európai Unió gazdagabb felébe tódulnak.

*

Kérdések kérdések hátán! Egyes vélekedések szerint a magukkal hozott, igencsak különböző életérzések nyilvánvalóan összeférhetetlenek az itteniekkel. Mások pedig az iszlám világpolitikai expanzióját feltételezik.

Milyen lehetőségük marad az embereknek a világ szegényházaiban, ha a világnépesség robbanásszerűen nő, miközben Európa népességszáma zuhan? Gigantikus méretű népvándorlásba kezdeni! Szabad Európának védekeznie ez ellen a migrációs cunami ellen? Az ellen, hogy elárasszák?

Befogadni, sikeresen és viszonylag konfliktusmentesen integrálni mindig csak egyéneket lehet. A kollektív befogadás párhuzamos társadalmakhoz vezet. És egyszer majd ők is ki szeretnének szakadni a társadalmi frusztrációjukból és hallatni akarják a hangjukat.

A világtörténelem háborúk és népvándorlások története, hanyatló és felemelkedő népek és kultúrák története. A nemzetek és kultúrák megszületnek, elérik virágkorukat, majd hanyatlanak és eljön a haláluk órája. Az európai népességfogyás nem katasztrófa, hanem egy kultúra süllyedésének a tünete. Nem kell tartanunk attól, hogy kontinensünk lakatlanul marad, ha Európa mostani népei és kultúrái egy nem is olyan távoli napon kihalnának vagy jobb esetben asszimilálódnának. De még megpróbálhatnának az európai társadalmak egyensúlyt találni az emberségesség parancsa és az elzárkózás között. Talán sikerül Európának még egyszer kijátszania a halált. Ó, Európa, kedvesem!

***

Hans-Henning Paetzke német író és műfordító, magyar regények és versek német nyelvre fordítója 1943-ban született Lipcsében. Tizenhét éves korában Walter Ulbricht NDK-s kommunista vezető elleni „uszítása” miatt az ország összes gimnáziumából kizárták. Színésznek állt, de az állampolgári kötelességek megsértéséért a Stasi parancsára elbocsátották az Állami Faluszínháztól. 1963-64-ben börtönbe került a szolgálat megtagadása miatt. Végül 1967-ben érettségizett, majd 1968-ban Magyarországon telepedett le. 1973-ban távozott az NSZK-ba, de 1994-ben végleg visszatelepedett Magyarországra. Felsőfokú tanulmányait Halléban, Budapesten és a Majna-menti Frankfurtban végezte. 1968 óta szabadfoglalkozású műfordító, szerkesztő, újságíró és író, mintegy 70 könyvet fordított magyarból németre. 2012-es kötete a Szemfényvesztők − német szerző magyar történetei.