Ebben a környezetben nem nagyon van esélye egy sajátos muszlim megújhodásnak. Mohammed Arkoun világosan megmondja: „Arra lenne szükség, hogy a muszlimok ne tévesszék többé össze a Nyugattal folytatott politikai harcaikat a tudás fejlődésével, melyet lényegében ugyanennek a Nyugatnak köszönhetnek. S meg kell mondanunk, ha a Nyugat a háborúra költött pénzt egyetemek alapításába és humán meg társadalomtudományos kutatásokba fektette volna, akkor biztos kevesebb terrorista erőszakban lett volna részünk”.
A Nyugat – amely megélte a felvilágosodást, a reformációt és teljes posztmodern lendületben van – nehezen találja meg a szót az iszlám fundamentalizmussal, amely továbbra is elutasítja a modernséget. Hogy ismét Mohammed Arkount idézzük: miközben a latin és keresztény Európa „a modernitás, a tudományos és politikai forradalmak felé halad, a »muszlimnak« nevezett világ egy ellenkező utat választott, mely 1979-ben Iránban az «iszlámnak» nevezett forradalomban csúcsosodott ki”.
VII.
A másságtól való félelem mindig is létezett. Íme, hogyan írja le Antonio Machado: „A másik nem létezik: ez az emberi értelem ésszerű hitvallása, gyógyíthatatlan hite. Azonosság = valóság; mintha végül minden szükségszerűen és abszolút módon ugyanaz és azonos kellene, hogy legyen. De a másik nem hajlandó eltűnni, él és nem tágít, a kemény dió, amibe az értelemnek beletörik a foga. Abel Martín ugyanolyan emberi, mint amilyen racionális költői hittel, hitt a másikban, «a létező lényegi változatosságában», abban, amit a gyógyíthatatlan másságnak nevezhetünk, amitől az egyediségnek mindig szenvedni kell.”
Csakhogy a mai menekültek emberi tragédiája, akik Európát valósággal ostrom alá vették, a vitát a filozófia térfeléről a sürgető valóságba helyezik át. George Steiner földrészünket így határozta meg: „Európát a kávéházak alkotják; Odesszától Oportoig. Kávéházak, ahol lehet beszélgetni, olvasni, gondolkodni, írni, sakkozni és … kávézni.”
Bármilyen bátornak kívánnak látszani a brüsszeli politikusok a politikai korrektség üvegházában nevelt retorikájukkal, ha Londonra, Madridra, Párizsra vagy éppen Brüsszelre gondolunk; a valóság az, hogy Európát lassan olyan kávéházak is alkotják, ahol már nem lehet nyugodtan beszélgetni, olvasni, gondolkodni, írni, kávét inni, mert Európa sakkot kapott. Ha el akarja kerülni a mattot, Európának nincs más választása, mint hogy megvédje magát. Okosan, hogy elkerülje az idegengyűlöletet, óvatosan, hogy elkerülje az elszigetelődést, és állhatatosan, hogy ne lehessen rasszizmussal vádolni.
Ha George Orwell 1984 című regénye a „negatív utópia” remekműve, akkor Michel Houellebecq Behódolás című regénye jó úton van afelé, hogy egy olyan valóság remekművévé váljon, amitől annyira félünk, hogy inkább teljesen képzeletbelinek állítjuk be: egy európai ország iszlámosításáé – ha nem éppen az egész földrészé. Különös egybeesés, hogy Houellebecq könyve, amely 2022 Franciaországában játszódik, 2015. január 7-én jelent meg, a Charlie Hebdo folyóirat szerkesztőségében elkövetett mészárlás napján. Ugyanazon a napon a folyóirat borítóján megjelent Houellebecq egy karikatúrája, „Houellebecq varázsló jóslatai” címmel. Ahogy mondják, a valóság sietett megelőzni a képzeletet.
VIII.
1651-ben a spanyol Baltazar Gracián El Criticón című művében antropomorfizálta Európát és „a világ szép arcának” nevezte. Mennyire szép ma ez az arc, amelyet belülről és kívülről is ostromolnak? 1705-ben Dimitrie Cantemir román tudós „Hieroglifikus történelem” című művében ír a földrészről: „Európa – a föld egy része, a legkisebb nyugat felől”. Nagyobb lett-e Európa valahogy, tágasabb, határtalan befogadóképességű, hogy felvehesse a menedékkérők millióit?
Dánia és Svédország nagylelkűen az elsők között fogadták be a muszlim menedékkérőket; amikor a források kimerültek, megszorító intézkedésekre kényszerültek, és hirtelen azon országok listáján találták magukat, akiket idegengyűlölő rendelkezéseik miatt ítélnek el.
Európa túl drágán fizetett meg saját vallási háborúiért ahhoz, hogy elfogadja a máshonnét becsempészett vallási háborúkat. Európa túl nehezen vívta ki magának az élet kultúráját ahhoz, hogy bátorítsa a halál kultúrájának importját a vallásszabadság nevében.
Az élet tisztelete és az öngyilkos áldozat lázálma nem összeegyeztethetők, s épp ezért, nem pedig csak a kulturális különbségeik miatt, egyes közösségek útjai csak eltérőek lehetnek.
Amikor egy öngyilkos, aki több száz vagy ezer ártatlant ragad magával a halálba, egy olyan cédulát hagy maga után, amire azt írja „Ti az életet szeretitek, mi a halált”, akkor sem az alkalmazkodás, sem az integráció nem lehetséges többé.
A radikális vallási integralizmus vallási fasizmust szül (Sami Naïr), mely nem kevésbé romboló, mint a „világi” fasizmus, ami feldúlta Európát; az előbbi a felsőbbrendű ember, a felsőbbrendű faj fantomját Istennel helyettesíti.
A demokráciák (legyenek bármennyire is törékenyek) és a teokráciák (bármilyen felvilágosultnak is állítják be magukat) nagyon különböző polgárokat produkálnak. Egy másik különbség, amit nem lehet a politikai liberalizmus/neoliberalizmus szivacsával letörölni.
Az Európát ostromlók problémáit nem lehet Európában megoldani, hanem csak ott, ahonnan ezek az emberek menekülnek. A menedékjog csak tünetenyhítés lehet – a betegség megmarad, és a szenvedők magukkal viszik új otthonukba.
Leszbosz szigetén a pápa jogosan kérte az egész világot, hogy „méltó és emberséges módon” feleljen egy soha nem látott humanitárius válságra. Sajnos nem vagyunk mind Ferenc pápa helyzetében, és nem tudunk magunkkal vinni repülőn személyenként tizenkét szír menekültet.
A pápa üzenete felkavaró: „Ne veszítsétek el a reményt. A legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk a szeretet, az együttérzés, az egymásra figyelés… Kívánom, hogy testvéreink a kontinensről a segítségetekre siessenek a testvériség, szolidaritás és az emberi méltóság tiszteletének szellemében.”
De folytatni a menekültek befogadását akkor, amikor nyilvánvalóan nincs esélye a beilleszkedésnek, amikor már nem lehet munkahelyeket biztosítani, csak gazdasági marginalizálódást és társadalmi lecsúszást – ez nem egy könnyű döntést a politikusok számára.
IX.
A „Meg kell-e mentenünk Európát?” kérdésre csakis igen lehet a válasz. De ahhoz, hogy megmentsük a létező vagy képzeletbeli barbároktól, először meg kell mentenünk a képzeletbeli európaiaktól, akik valóban veszélyeztetik a kontinenst. Felül kell vizsgálni a szerződéseket, melyek alapján egy közös Európát kívánunk felépíteni; újra kell rajzolni a kötelességek és felelősségek térképét, mert jelenleg a gépezet, melyet általánosan „Brüsszelnek” neveznek, teljesen működésképtelen.
A The Haj [A zarándok], a Richard Condon által említett regény, Közel-Keleten játszódik, „egy olyan övezetben, ahol a bosszú szent és a gyűlölet egy nemes érték. Egy arab vezető megpróbálja megmenteni népét a pusztulástól, de az embereket nem tudja megmenteni önmaguktól”.
Mielőtt hagynánk, hogy az Európát gyökértelenné tévő muszlimtól való félelem megtörjön, le kell mondanunk arról az európairól, akinek valamennyi gyökere a levegőben van. A kontinens utópiája egy politikai természetű kísérlet útján összecsapott államszövetségről semmivel sem jobb, mint egy görcsös nemzetállami utópia. Egy kizárólag politikai érdekek mentén létrehozott mesterséges termék nem lehet jobb egy olyan világnál, ahol a legfőbb érték az emberi tényező.
X.
Tisztelem az európai vezetők empátiáját milliók tragédiájával, akik elhagyják ősi lakhelyüket és Európában keresnek menedéket és egy jobb életet. De csodálom azokat az európai vezetőket, akik megértik, hogy ez az empátia nem feledtetheti el, hogy alapvető felelősségük polgártársaik jóléte és nyugalma. Az empátia túl könnyen felhasználható érzelmi zsarolásra. Európa felelőtlen liberalizmusa mennyei manna mind a világ-kalifátus apostolai mind pedig a nyugati szélsőségesek számára.
Európának újra meg kell találnia a hivatását, akár „a központból” megszabott koordináták ellenére is. Európának újra meg kell találnia az értelmét, akár a „központban kitűzött feladatok” ellenére is. Elhivatottság és értelem nélkül − ami a világ e részének áldása −, s a számos, egy nehezen megfejthető jó nevében elkövetett szörnyűség ellenére, Európa azt kockáztatja, hogy végképp egy ismeretlen olvasztótégelybe csúszik.
Ha nem beszélünk erről a veszélyről, ha nem teszünk ellene semmit, az azt jelenti, hogy megadtunk magunkat. Václav Havel úgy volt világpolgár, hogy közben nem mondott le európai vagy cseh mivoltáról. Sőt, megkongatta a vészharangot a miatt, mert nem érdekel életünk értelme ezen a világon.
„A modern ember tragédiája”, írta Havel, „nem az, hogy egyre kevesebbet tud saját élete értelméről, hanem az, hogy ez az értelem egyre kevésbé érdekli.”
Fordította Szász Judit
