Gólya, gólya…

„Magyar az, aki ha meghallja, hogy »Gólya, gólya gilice«, azonnal rávágja a folytatást: »Mitől véres a lábad?« S persze ha nem is mondja ki, de a fejében elhangzik ez is: »Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja«.

Ez a magyar.

Így hallottuk Czinétől, és ez elkísér most már minket, 4/b-seket mindenhová. És ez segített visszatérni a jó oldalra is, mindig.

Történelem van ebben a mondókában, persze, hogy történelem. S a mi gólyamadarunkat valamiképpen fel is magasztalja. A gólya, a fecske – legkedvesebb vándoraink, akik elmennek, de mindig visszatérnek hozzánk, ez teszi őket misztikussá a magyar néplélekben, misztikussá és hasonlatossá önmagunkhoz. A gólyamadár, a fecskemadár hasonlatos a »vándor székelyhez«, aki »haza talál«, Ábelhez, aki Amerikából és a Rengetegből is mindig haza talál végül, és mindenhonnan a szülőfalu tornyát látja.

Így valahogy. És persze, nem kell ezt mind végig gondolni, a lényeg annyi, hogy a gólya és a fecske minekünk különösen kedves.

A gyermekben pedig benne lakik a szadizmus. A gyermekben ott szunnyad az ölés atavisztikus vágya. A gyerek falkába verődve bántja a gyengét, és megöli, durván a cserebogarat. S még a békát is… (...)

A törött lábú, szétvert fejű gólya is a társadalmunkról beszél. Mert cserebogarat, békát még csak-csak. De gólyát nem. A gólyát magyar gyerek gyógyítja.

Legalábbis ez a magammal hurcolt, csodálatos hitem. Az Isten verje meg…”