Három állítás a vasárnapi boltzár bukásáról

„A boltzárat be lehetett ugyan vezetni a választók akarata ellenére, de tartósan megőrizni nem lehetett. A netadót, a választási regisztrációt és a tandíjat már bevezetni sem lehetett. És ez azt jelenti, hogy hiába írják le ezerszer politológusok, közírók és véleményvezérek, hogy Magyarország már nem igazi demokrácia, kiszakadt a szabad országok közösségéből, átkerült a »szürkezónába« kelet és nyugat között, ez nem igaz: Magyarországon továbbra is a népakarat dönt. A vasárnapi boltzár ügyében nem a szocialisták kényszerítették meghátrálásra a kormányt – ők csak botladozó eszközei, közvetítői, facilitátorai voltak a csendesen morgolódó többségnek. (Ez is ritka, hogy ezt a szerepet ellenzéki párt egyáltalán képes eljátszani, az elmúlt hat évben gyakorlatilag nem volt rá példa.)

Más kérdés, hogy az emberek máshol húzzák meg a határokat, mint ahol a kormányt nem szívlelő véleményvezérek szeretnék. A választók többsége nem fogékony a demokráciaféltésre, nem nagyon érdekli (már) a korrupció és a politikai-gazdasági elit gazdagodása, mert ezt elkönyvelte természetes, megváltoztathatatlan jelenségnek, és kifejezetten örül, ha a kormány megvédi az ország határait a migrációtól. Nem tűri viszont, hogy a hétköznapi életébe felülről beleszóljanak.

A magyar választók akkor lázadnak, ha a kormány nem tartja tiszteletben a szélesebb értelemben vett magánélet határait, vagy megnehezíti a mindennapjaikat. Érdekes, hogy amilyen rugalmasan képes a kormányfő visszalépni a kudarccal fenyegető ügyekben, annyira nem érzi – sokadik esetben sem –, hogy ez a magyar politika legszilárdabb vastörvénye. Egyáltalán nem annyira meglepő, hogy a vasárnapi boltzár elbukott, kezdettől fogva ez volt a valószínűbb végkifejlet, habár a visszavonásig vezető út lehetett volna kacskaringósabb. Azt azonban a bevezetés pillanatában sejteni lehetett: tíz vagy akár öt év múlva valószínűleg nem lesz érvényben a rendelkezés.”