Atomparti

„De azért legyünk »önzők«, nézzük magyar szemszögből az atomcsúcsot. A hazai diplomácia kétségkívüli sikere, hogy meghívást kaptunk a kibővült elitklubba. Nem arról van szó, hogy kellünk a buliba hangulatteremtőnek, vagy potya ajándék tokajira vágynak a Fehér Házban. Arról sincs szó, hogy Washington újraértékelte volna eddigi Közép-Európa-politikáját, s most utólagosan »szentesíti« Orbán miniszterelnökségét. Obamának erre már nincs hatalma – a jogi, politikai és morális részt most hagyjuk –, és ne legyenek illúzióink: a magyar–amerikai politikai kapcsolatok javítása a következő elnöki ciklusban lehetséges, most meg kell elégedni a »békés egymás mellett éléssel«, a jövő megalapozásával.

Akkor miért a meghívó? Ez eredménye a magyar külpolitika karakánságának migrációs és energiapolitikai kérdésekben. Van súlya a szavunknak nemcsak a régióban, hanem Európában is, számolni kell velünk. Az alapvető biztonságpolitikai kérdésekben egyetértünk, ugyanakkor nem kell nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy tudjuk, »amerikai barátaink« ezt az alkalmat is megragadják a magyar energiastratégia »megvitatására«. Paks továbbra is csak úgy tetszene a tengerentúlon, ha amerikai cég lenne a fejlesztő. Az orosz energiaszállítások ellen nem sokat tehetnek, a gázellátás diverzifikációjában segíthetnének, de egyelőre sem a horvát cseppfolyósítottgáz-terminál építésének gyorsításában, sem az egyéb energiafolyosók kialakításában nem jeleskednek – az időt nyilván elvitte a Déli Áramlat megfúrása.

Obama–Orbán-csúcsra aligha kerül sor most Washingtonban, de a jelen helyzetben fontosabb is egy másik randevú. A magyar miniszterelnök várhatóan tárgyal Hszi Csin-ping kínai államfővel. 

A politika a realitások, az erőviszonyok helyes felmérésének a művészete.”