Úszógyerekek

„Mikor Egerszegi Krisztinát (a kép közepén, kezében a kupával, épp mellettem ül) aranyosnak nevezi a riporter egy »női« magazinban, mert nem mutogatja a gyerekeinek, hogy hányszoros olimpikon, milyen édes, jaj, de szerény, Egérke — nekem mindig az jut eszembe, mekkora barom az az olvasó, aki ezt beveszi. Egérke pontosan azt teszi, amit minden nagy sportoló. Azért nem mutogatja, mert nem akar tudomást venni róla, mert száműzte az érmet. Mert egy olyan érem pont az az idegen és durva világ. És mert semmilyen érem nem éri meg. A sportoló sportja egészen el van dugva a lélek alján. A tudatalatti legmélyebb bugyrában lógnak az aranyak, a csúcsok, a megúszások, az edzések, ott ül a hajnali óra csörgése; úszás iskola helyett, úszás család helyett, az úszás barátságok, zene, film, bármi helyett. Az úszás a nyári szünet helyett, a hétvégék versenyei, a szünet nélküli hosszak a klóros vízben, kicsípett szemmel, véresre feldörzsölt hónaljjal. Az ideggörcs, kialvatlanság. A glottnadrág, az úszódeszka, a búvártalp műanyag- és vegyszerbűze. Az úszók nem tudnak beszélni. Nekem évekbe telt, amíg megtanultam, miután abbahagytam az edzéseket.

Ez csak egy fénykép, halott életet, sőt győzelmet ábrázol. Milyen foltos, merev. Az alakok arca elmosódik, a színek lassan szétfolynak.

Véletlenül néztem rájuk, már nem akarom őket. A Facebookon szembejöttek, kidobta az üzenőfalam. Még meg is hatódtam, butaság, hogy a halál sír, én örülök ennek a halálnak. Hogy bírtuk ki, fogalmam sincs. Na, mit mondjak erre — a medencében lettem író. Mégsem tudok róla beszélni.”