Reménykeltő bikavérek a láthatáron

„Bikavért Egerben és Szekszárdon készítenek, s míg előbbi esetében a rendtartás a kékfrankost, addig utóbbinál a kadarkát részesíti előnyben. Borászati technológiai előírásokba nem mennék bele, azokat Eger esetében itt, Szekszárd esetében pedig itt találjátok. Mivel a bikavér az imént említett két, tipikusan Kárpát-medencei fajtára épít, különösen fontos borbrandje Magyarországnak, amelyet a tapasztalatok szerint meglehetősen nehéz újra felépíteni. A bikavér korábbi érában történt lefokozását sem célom most részletezni, ezt a történetet mindenki jól ismeri. Amiről beszélni kell – többek mellett – , a szekszárdi hordócser-szörny és az egri doh.

A témában alig találni valamire való írást – leszámítva ezt a kettőt: itt és itt – , a szakmai beszédben pedig jobbára csak a fiatalok, az új iskolákon nevelkedett borírók, sommelier-k szűk körében szokás elővenni a fenti felvetéseket. A bortermelők persze ezeket túlzásnak tartják, kivált ami az egri dohosságot illeti. Részük szimpla rossz indulatot, részük alapvető hozzáértésbeli hiányosságokat lát az írások mögött. Nehéz igazságot tenni.

A Corinthia Hotelben megejtett Bikavér-Párbaj zártkörű mesterkurzusán Mészáros Gabriella borakadémikus az átázó, s így párás tufapincét említette az egri dohosság esetleges kiváltó okaként. A túlextraháltság és a hordócser-vezérelt borok kérdése nem került elő. Valahol jogosan. A kilenc tételből ugyanis csak egynél volt tűréshatáron túli a tannin mértéke.

Összességében azonban azt mondhatjuk, jól előkóstolt, alaposan megszűrt rendezvény volt az idei Bikavér-Párbaj – úgy a mesterkurzusa, mint a publikus kóstolója. Hibás vagy bántóan túlmaszkírozott borral csak elvétve lehetett találkozni. Jóllehet a nulla százalékos arány a tisztaság tekintetében alapvető fogyasztói elvárás, ám a bikavér-stílus terén jó, ha kritikai hajlamunkat képesek vagyunk mérsékelni.

Én például nem gondoltam korábban, hogy végül azt a fajta bikavér-stílust fogom szeretni, amit a Tarjányi, a Tóth vagy épp a Vida pincék képviselnek újabban. Ennél eddig sokkal nagyobb bálvány volt a szememben a tannin, és kétségtelen, hogy bizonyos fétist az alkohollal szemben is magamra vettem. Persze a szélsőséget ebből vegyétek el, mert az old school cserszörnyekkel mindig oppozícióban álltam. Itt jegyzem meg, csak napjai vannak már hátra annak a vélekedésnek, hogy a »mi vevőink így szeretik ezt a bort«. Ami biztos: látni valamiféle csiszolódást a bikavér-karakterek terén, és bizonyára sok év finomhangolásra lesz még szükség, a jelenlegi helyzet azért bizakodásra ad okot. Még ha ezzel sokan nem is értenek egyet.”